Van valami különös bája annak, amikor a megszorításokat nem megszorításnak hívják. Amikor a kormányzati kreativitás odáig terjed, hogy az újabb terhek „kapacitásnövelő intézkedésekként” vagy „rendszerszintű korrekcióként” jelennek meg, miközben a hétköznapi ember a pénztárcáján ennél sokkal pontosabban érzi, miről is van szó. 

Ékes példája ennek a nem megfelelő engedéllyel vagy annak hiányában épített ingatlanokra vonatkozó sürgősségi kormányrendelet, amelynek szerintem az igazi mozgatórugója, hogy valahonnan pénzt kell szerezni. Hogy honnan? Hát onnan, ahol eddig is volt vagy nem volt: az adófizetőktől. Különösen szemet szúró az építkezési engedélyek körüli „rendezés”. A tisztázatlan hátterű, lejárt vagy épp nem létező engedéllyel rendelkező ingatlanok kérdése persze valós probléma. De az, ahogyan most hozzányúlnak, inkább tűnik egy újabb bevételi forrás megnyitásának, mint következetes rendteremtésnek. Mintha a szabályosság (vagy szabálytalanság) hirtelen akkor válna igazán lényegessé, amikor pénzt is lehet csinálni belőle. Egy rendszer, amely eddig is saját polgáraiból finanszírozta túlműködését, most még eggyel nagyobb fokozatra kapcsolt, ráadásul úgy, hogy közben ezt szükségszerűségként, sőt, fejlődésként tálalja. 

Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy nem ez az első, és nem is az utolsó ilyen kör. A díszlet változik, a megnevezések finomodnak, de a lényeg marad: ha valahol hiány keletkezik, azt végül mindig azok tömik be, akiknek a legkevesebb beleszólásuk volt annak kialakulásába.

Lehet ezt racionalizálni, lehet szakmai érvekkel alátámasztani, de attól még az alapérzés nem változik. Csak a számla végösszege. És persze továbbra is számítanak az adófizetői együttérzésre.