Az irodalomtörténet egy pályakép felrajzolásakor keresi és ha talál, elemzi az írói zsengéket, mert válaszolni próbál arra a kérdésre, hogy az illető hogyan kezdte alkotói munkásságát. Ez különösen izgalmas lehet a klasszikussá vált nagyjainknál, de olykor a széles körű népszerűségnek örvendő, ám az irodalmi kánonban vitatott szerzők esetében is, hiszen a gyermek- és ifjúkori élmények, tanulmányok, kedvenc olvasmányok, példaképek, családi helyzet, vágyálmok stb. gyakran meghatározzák a későbbi életművet is.
Hogy milyen volt Petőfi Sándor egyénisége „zsengéinek” korszakában, azaz mielőtt költőként országos hírűvé vált, arról igencsak keveset tudnánk Orlai Petrich Soma nélkül, aki Petőfi másod-unokatestvére és egyik legjobb barátja volt, festőművész, aki történelmi témájú festményeivel és portréival vált híressé. 1839-ben kötöttek életre szóló barátságot. Orlai visszaemlékezést írt (Adatok Petőfi életéhez. Budapesti Szemle, 1879/37–38.) kettőjük kapcsolatáról, emellett több portrét festett Petőfiről, többek között megörökítve Petőfi édesanyját is.

Következzen néhány kiragadott idézet a visszaemlékezéséből: „Az 1840-ik év november havában, mint novitius [újonc] deák, a pápai kollégiumba léptem. Lakásom egy vidéken lakó uraság szakácsa feleségénél volt, s szobámba csak gazdasszonyom szobáján át lehetett jutni, s a közbeeső ajtón egy hat hüvelyknyi négyszög ablakocska volt. 1841-ik év március elején, nedves havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre, ez ablakocskával szemben álló asztalnál írással foglalkoztam, midőn az ajtón kívül valami nesz vonta magára figyelmemet. Odatekintettem s a kis ablakon át Petőfi arcát véltem fölismerni. Meglepetésemben fölugortam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű szűk nadrág, katona-frakk [korabeli katonai egyenruha] és lapos fehér posztó kucsmában, a milyenben az obsitos [leszerelő] katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon-bakó [tarisznya] volt minden magával hozott holmija. Az ősszel vért kezdett köpni, s így kórházba jutott, hol unalma elűzésére az orvosoktól könyveket kért. Ez érintkezés alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mívelt s jólelkű orvos őt jobban megismerje, s egyszer egész bizalommal kérdé: »Nem lenne-e kedve megszabadulni? Ön nem ide való. – Nekem mindegy, felelt Petőfi, másutt sincs mit reménylenem.« Az orvos erre elhallgatott, de néhány nap múlva egy pár magasabb állású tiszttel jelent meg a kórházban, kik ott felülvizsgáltak, s ezek előtt azt nyilvánította, hogy Petőfi képtelen a szolgálatra, mire rövid időn többed magával Sopronba szállíttatott, hol obsitját [elbocsátó levél, leszerelési okirat] kikapta… Megnyúlt arcú, hegyes állú fiatalember volt, feje fent kiszélesedett… A kollégium szomszédságában lakott. Egy láda volt az ágya. Legjobban szeretett ládáján, a kandalló mellett ülni és olvasgatni. Könyökét két lábára támasztotta, fejét tenyerébe hajtá, szótlanul füstölt makrapipájából, csak néha pillantott ránk. Mélabús, bánatos volt mindig. Történeti művek, hazája és a külföld költészete érdekelték őt leginkább. A francia forradalom történetét, Horatius, Heine, Lenau és Schiller költeményeit olvasta legtöbbször… A magyarok közül válogatás nélkül falta Vörösmarty és Garai műveit. Kézjegyét is otthagyta az egyik könyvben. Gyenge matematikus volt és unta a számtanórákat. A könyvtárból kikölcsönzött algebrakönyvében előszeretettel rajzolgatott, sőt két versét is beleírta: Hazatérés és a Vándordalok.”
Az 1841–1842-es tanév évkönyvébe, az Érdemkönyvbe aztán már felkérésre az első versfordításait másolta be: „Hazatérés – Heine után; Ifjú a pataknál – Schiller után; Pórnak esti dala – Claudius után; Elégia egy várrom fölött – Mathisson után”. Itt szerepel első zsengéinek egyike is, saját, eredeti verse, egy ballada Tolvaj huszár címmel.
A pápai könyvtár folyosóján 1972-ben állandó kiállítás nyílt Petőfi és Jókai Mór pápai diákéveinek megmaradt emlékeiből. A Petőfi kézjegyét őrző algebrakönyv – „összefirkálása” már bocsánatos bűn! – az egyik legértékesebb emléktárgy: ereklye.