Itatom, gondozom, beszélek hozzá, mégis hálátlan. Lekonyul, szomorkodik, és nem mutatja egészséges szépségét. Pedig én már mindent kipróbáltam, egymás mellé ültettem őket, hogy legyen társaságuk, majd szétválasztottam, hogy ne vesszenek össze. Tápot adtam nekik, olyat, amit a szakember ajánlott, de egyikük felszippantotta, és megfulladt tőle. Nem húzom be a sötétítőt, hogy fényben legyenek, rendszeresen öntözöm őket, a szobanövényeim mégis halálukon vannak. Nemrég egy növényorvos előadására is elmentem, meghallgattam a tanácsait, betartottam őket. Az előadásból egy újságcikk is született, az újonnan megszerzett tudást még tovább is adtam a tisztelt olvasóknak, de az én növényeim még ezt sem értékelték. Csak ülnek a cserépben, isszák a vizet, amit töltök rájuk, hallgatják a mindennapi könyörgésemet, hogy legyenek szebbek és életerősebbek, de nem, ők csak, mint egy-egy száraz kóró, meredeznek kifelé a csinos kaspójukból. Bárhová megyek vendégségbe, az első, amit megnézek, nem a lakás, a berendezés, vagy a csodaszép tapéta, hanem a szobanövények, és ilyenkor általában bosszankodom, hogy amíg másnál a vitorlavirág sűrű, csillogó sötétzöld, fehér virágokkal és felfelé álló levelekkel, addig nálam fakó, virág egy sincs rajta, és az orrát lógatja. Minden olyan ismerőst megkérdeztem már a szobanövénytartás alapszabályairól, akinél egynél több szép virágot látok, minden ajánlatot, tippet és tanácsot megfogadok, de még semmi nem vált be. A barátaim már elkönyvelték, hogy szobanövénygyilkos vagyok, születésnapomra már egy ideje csak művirágot adnak. Volt is egy csoda szép, gumiból készült aloém, amíg véletlenül meg nem öntöztem őt is a többi, élő társával együtt, és szét nem esett a víztől a művirág összeragasztása. Azóta már ő sincs.