Az időjárás végre fagypont alá esett, és a hideg nem csupán vendégként érkezett, hanem állandó lakossá vált, mi pedig újra átélhetjük gyermekkorunk teleit. A havas utcák, a csúszós járdák, a kesztyűbe bújtatott kezek és a pirosra csípett arcok világa sokáig csak nosztalgikus emléknek tűnt. Az előző évek enyhe telei lassan elhitették velünk, hogy az utcák közötti szánkázás, a szabadtéri korcsolyapályák zsivaja végleg a múlté. Most mégis igazi télben van részünk. Olyanban, amely nem kérdez, nem alkudozik, hanem megérkezik, és marad. Igaz, ilyenkor több tüzelő fogy, előkerülnek a vastagabb pulóverek, és a fűtésszámla is komorabb képet fest, mint korábban. Mégis van valami megnyugtató ebben a rendben. Abban, ahogy reggelente ropog a hó a lábunk alatt, és az utcán nevető, hidegtől kipirult arcú gyermekeket látunk, akik alig várják a kicsengetést, hogy ha­zafelé újra csúszva, jókedvűen szívják magukba a telet. Ez az élmény felbecsülhetetlen kincs.

Mintha a természet is al­kalmazkodna a körülöttünk uralkodó hangulathoz. A fagyos levegő és a megszorítások hideg racionalitása különös összhangba kerül. Persze mindannyian tud­juk, ennél jóval többről van szó. A tél csak emlékeztet: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megszokni, legfeljebb túlélni. És vannak pillanatok, amelyeket – minden nehézség ellenére – érdemes megélni. A kérdés csak az, meddig tart ez az állapot. A hó egyszer elolvad, a hideg enyhül, a számlák viszont maradnak. Ahogyan a társadalmi feszültségek sem tűnnek el egyetlen napsütéses délután hatására.
Mégis reménykedünk, ahogy a tél szorítása enyhül, hátha döntéshozóink is jobb belátásra térnek és a nép javára döntenek.