Már hosszú ideje szeretnénk egy igazán jó cipőt. Ami nem szorít, nem feszélyez – kellően szorosan tartja a lábunkat, de közben természetesen kényelmes, mintha nem is viselnénk. Egy lábbelit, ami egyszerre felel meg minden eseményre, élethelyzetre, problémára. Vágyunk egy pár cipőre, amiben járva olyan érzésünk van, mintha a meleg, lágy tengerparti homokban sétálnánk augusztus elején. De egyszerre legyen erős, strapabíró és időtálló, hogy ha akarunk, a partról a legmagasabb, legsziklásabb hegységek magaslataira is felmászhassunk benne. Legyen színes, izgalmas, mindennel hordható. Passzoljon az összes hangulatunkhoz. Legyen fekete, esetleg szürke és unalmas. Temetésre vagy hideg, esős csíki reggelekre való, mondjuk októberben. Ha viseljük, mindenki, aki látja, irigykedve legeltesse rajta – rajtunk! – a szemét. Gondolják azt, hogy igen, nekünk sikerült, mi megtaláltuk az igazit. De ne legyen filmbe illően tökéletes, ne kelljen féltenünk, hogy valaki elveszi tőlünk. Fontos, hogy amikor megszereztük, végre birtokában vagyunk a pont nekünk valónak, becsüljük meg kellően. Telnek el majd napok, hetek, amikor rá se nézünk, egy porcikánk sem kívánja, hogy viseljük. Már-már azon gondolkodunk, feltesszük Vintedre.

És olyankor megtaláljuk magunkban újra azt az érzést, ami arra motivált, hogy megszerezzük, hiszen megdolgoztunk érte.     

Előfordulhat viszont, hogy nem találunk rá sehol. Megnéztük az összes elképzelhető és szóba jöhető helyen. Voltunk a legmegkérdőjelezhetőbb turkálókban, a legnagyobb ócskapiacon, kutattuk a legdrágább üzletek legmagasabb polcain. Időnként szemeztünk egy-egy ígéretesnek tűnő darabbal, de amikor leemeltük a polcról és jobban szemügyre vettük, rájöttünk, hogy hanyag a szálak eldolgozása, és bár azt írja rajta, hogy 37-es méret, valahogy mégis szorít, vagy túl nagy. 

Aztán lassan, minden sikertelen találattal, egyre inkább kezdenek alább maradni igényeink, és mi magunk is. Már nem is kellene passzolnia a hangulatunkhoz – majd mi igazítjuk a hangulatunkat hozzá. Már a lelket melengető homokos tengerparti béke érzése sem szükséges. Hiszen az omlásveszélyes hegygerincek tetejéről úgyis szebb lesz majd a kilátás. Feltéve, ha elérünk egyszer oda, ha valóban van ezeknek a megmászhatatlan hegyeknek mennybe vezető csúcsa. Telik az idő, épp hazafelé megyünk az egyik 14 órás műszakból, este. A nap hosszú volt, a munka fárasztó. Ahogy tesszük a lépéseket, az életünkön gondolkozunk. Ahová tartunk, ott jó nekünk, vagy csak jobb, mintha még ilyen sem lenne? Az ilyen gondolatokban kószálva alig érezzük a szúró fájdalmat, amit a túl kis méretű cipőnk okoz. Lépünk, fáj, lépünk, fáj, és állandósulni érezzük a helyzetet. Már az elején tudtuk, ez a cipő kicsi lesz, de már elegünk volt, hogy nem találunk egy valamirevalót. Mindenki tökéletes párokban jár, ki hibáztatna, ha mi is vágytunk arra, ami másnak is van. Megkaptuk, külső szemmel végre nekünk sikerült. Mi is megtaláltuk az igazit. De ugyanúgy a vele járó nagy kiszerelésű sebtapaszos csomagot is kaptuk, mint mindenki más is, aki a harminchetes lábára társadalmi és önös kényszerből harminchatos cipőt húz. 

Hölgyek, urak, nem hordunk nagyobb vagy kisebb cipőt csak azért, hogy valami legyen a lábunkon. A nem hozzánk való sebeket fog okozni, amik akkor is fájni fognak, ha végre a legkevésbé várt pillanatban megpillantjuk a valóban nekünk valót, az igazit.