Jenő nem az a típus, aki minden negatív hírre összerezzen. Főleg a sarki csehóban elfogyasztott reggeli kávéja mellett nem szokott idegeskedni, rettegni, legfeljebb morgolódni, ha már kihűlt a leves, a fekete. De most valahogy feszült a levegő, érzékelte, vette a jeleket. Az újság Magazin rovatában is olvasta, a rádióban is hallotta, igaz, recsegős hangon, szinte köhécselve, de megerősítették a hírt: jön valami izé az űrből, olyan sebességgel, mint a felesége, mikor megtudja, hogy a ruhateregetést már megint pecázásra cserélte. A tudósok azt is tudni vélik, hogy az űrszivar akár idegen technológia is lehet: jön, lát, és ha kedve úgy tartja, támad is.

Jenőnek gyanús, hogy ez a hetvenhetedik világvége, amire emlékszik. A pincér is meg­jegyezte rezignált arccal: az angyalok üzennek. Ez döfi, jelent valamit. Bevillant, hogy túlélte már a Y2K-t, a majákat, az Oumuamuát, a Ragnarököt, sőt, még a felesége nagybátyja ismerősének az ismerősét is, aki szerint a mikró átalakítja a DNS-t. De valami azt súgja most neki, hogy ez a 3I/ATLAS nevű űrszörnyeteg nem viccel. Ha a Margit-sziget méretű test tényleg mesterséges, és tényleg közeledik, akkor Jenő szerint ideje cselekedni.
Úgy is tett. Megivott még egy dumdum kávét, Captain Morgan receptje alap­ján felturbózva. „Legyen ütős, mint az Armageddon, és keserű, mint az utolsó remény.” Persze hitelre. Mert ha tényleg jön a világvége novemberben, legalább nem kell majd ki­fizetnie. Ha mégsem jön el a vég, és el sem felejtik, hogy rum van a rovásán, addig összekaparja a zsét. Vagy eladja a gyűjteményét – az összes eddigi világvége-előrejelzésről szóló kivágott újságcikkeket, szépen dossziézva, kronológiai sorrendben. Valaki előbb-utóbb úgyis leoltja a villanyt, mert nem az a kérdés, hogy eljön-e a végítélet, hanem az, hogy mikor.