Van, akinek jobb és bal térde van, és van, akinek jó és rossz. Nem akartam az utóbbi kategóriába tartozni, de a hetekig tartó, nem kibírhatatlanul erős, de múlni nem akaró fájdalom – melynek okát azért sem részletezem, mert én sem tudom pontosan – miatt egészségügyi biztosítással rendelkező állampolgárhoz méltón a családorvoshoz fordultam, ahonnan rögtön meg is kaptam az ortopédiai beutalót: másfél hónapot kellett várnom a vizsgálatig. Persze, addig érvényét vesztette a beutalóm, így a szakorvosi vizsgálat előtt ismét vissza kellett mennem a családorvoshoz. A szakorvosi rendelőben gyors vizsgálat után sem lettem okosabb, így mágneses rezonancia vizsgálatra küldtek tovább. Újabb papír, újabb időpont: ezúttal hét és fél hónappal későbbre programáltak. Persze, ha nem az egészségügyi biztosítással rendelkezőknek fenntartott helyek közül választottam volna a legkorábbi szabad időpontot, hanem kifizettem volna a vizsgálat árát, akkor már azon a héten sorra kerülhettem volna – de mondom, nem volt olyan szörnyű az a térdfájás.

Miközben a rendelők előtt várakoztam, volt időm szétnézni. Az egyik váróterem fogasára összekötött gézzel akasztottak fel egy kis füzetet, amelyre nagy, olvasható betűkkel írta fel valaki: Panaszkönyv. Inkább illett volna egy harmadikos kislány tanszerei közé az a füzet, mint egy egészségügyi intézmény várótermébe, de ott lógott a fogason, és senki sem foglalkozott vele. A bejegyzések között volt több évvel ezelőtti, 2017-es, és frissebb, 2025-ös is. A kézzel írt megjegyzések között pedig volt minden: köszönet az ott dolgozók kedvességéért és türelméért, őszinte csodálat a munkabírásukért, jókívánságok a kitartáshoz, illetve sérelmek hosszú sora is, elégedetlen hangvételű, haragos üzenetek, amelyek az egészségügyi rendszer legkülönbözőbb hibáit s azok következményeit pellengérezték ki. Ezenkívül láttam betegeket, akiknek pihenőt kellett tartaniuk a földszint és az első emelet közötti lépcsőfordulóban, lift ugyanis nem volt az épületben. Láttam azt is, hogyan fogy el a legkedvesebb asszisztens türelme, amikor semmi sem akart működni, és egyre csak gyűltek a páciensek. Láttam az orvost, aki úgy próbált időt nyerni és hatékonyabban dolgozni, hogy a betegre nem, csak annak orvosi papírjaira nézett rá. Beszélgettem olyan páciensekkel, akik amikor megtudták, hogy mennyit kellene várniuk a következő vizsgálatig, inkább úgy döntöttek, hogy magánkórházban kérnek kezelést. Hiába, hogy van egészségügyi biztosításuk, és akár hosszú évtizedeken át vonták fizetésükből a kötelező hozzájárulást, amikor szükségük lett volna az ellátásra, csak több hónapnyi várakozási időt kaptak.
A térdfájásom szerencsére a hét és fél hónap alatt néhány egyszerű tornagyakorlatnak köszönhetően elmúlt. A mágneses rezonancia vizsgálatra végül inkább kíváncsiságból mentem el, mint szükségből, de a kérdések – mi történik azzal a pácienssel, akinek a panasza nem múlik el magától? Aki nem tud hónapokat várni, mert az állapota romlik? Aki nem engedheti meg magának a magán egészségügyi ellátást? – bennem maradtak, mert úgy gondolom, hogy ez a rendszer annak segít a legkevésbé, akinek a leginkább szüksége volna rá.