A kétezres évek elejéig joggal lehetett állítani, hogy Csíkszereda a téli sportok hazája: az itt pallérozódott sportolók uralták a honi mezőnyt, ráadásul rendre jelen voltak a különböző világeseményeken, mi több, az ötkarikás játékokon. Alpesi síben Bónis Attila és Miklós Edit, rövidpályás gyorskorcsolyában Kristó Katalin, műkorcsolyában Kelemen Zoltán, biatlonban Szőcs Emőke és Tófalvi Éva neve ugrik be kapásból, mint akik rendre részt vettek az olimpiai játékokon. Érvényes volt a megállapítás a jégkorongra is, az olyan egyetlen csapatsportra, amely a téli olimpiák ékköve. Hokiban a hetvenes években még sikerült tartani a lépést a világgal, utána viszont a sportág rohamos fejlődésen ment át, a honi jégkorong pedig jócskán lemaradt a legjobbaktól.
Az elmúlt húsz évben lassan, de biztosan a csíki téli „egyeduralom” megszűnt, mondhatni egyenes arányban azzal, ahogyan a központi költségvetésből azt a bizonyos pénzcsapot szabályozták, hiszen mindkét nagy klub, amely a csíkszeredai téli sportokat életben tartja, minisztériumi alárendeltségbe tartozik: a Sportklub a sportminisztériumtól, a sporthatóságtól, a Csíkszeredai ISK pedig az oktatásügyi minisztériumtól kapja a finanszírozást. 

A minisztériumi támogatás nyilván mindenkor jól jött, most is jól jön, hiszen a régió gazdaságát tekintetbe véve úgy vélem, sem a város, sem pedig más szereplő nem lenne képes maradéktalanul működtetni ezeket az intézményeket. Ugyanakkor kétségtelenül hátrányt is jelent, hiszen a minimális büdzsét biztosítva számukra, csupán lélegeztetőgépen tartják a szervezeteket – beruházásokra, fejlesztésekre már nem futja. Jó példa erre a Vákár Lajos Műjégpálya, ahol az utolsó komolynak mondható beruházás Antal István elnöksége alatt történt, amikor például palánkcserét végeztek, és új kijelzőt is kapott a létesítmény. Tervben volt, hogy „életet lehelnek” a szabadtéri gyorskorcsolyapályába, ám időközben elfogyott a pénz...
Tény: Csíkszereda az elmúlt években már nem tud olyan versenyképes lenni a téli sportágak kiszolgálásában, mint egykor. A sílövőknek, síugróknak, alpesi sízőknek sokkal jobb, profibb feltételeket biztosít már Brassó vonzáskörzete. Elég csak Cheile Grădiștei-re gondolni, ahol egy olyan komplex magánberuházás zajlott az elmúlt években, amely egyedülálló az országban – pedig ott sem kedvezőbbek a feltételek, mint mondjuk Hargitafürdőn. A különbséget talán az jelenti, hogy a Brassó melletti létesítmény és annak területe felett nem különböző önkormányzatok és közbirtokosságok uralkodnak, mint nálunk, akik évtizedek óta nem tudnak dűlőre jutni az egyszerű fejlesztések terén sem.
Visszatérve a Vákár Lajos Műjégpályához: egykor a legfontosabb hazai jégkorongbázis volt, ma már nem felel meg a kor követelményeinek, így a régióban megvalósult új beruházások alapjaiban ingatták meg a jó öreg jégpálya által kiszolgált sportágakat. Elég a Brassóban, Kézdivásárhelyen, Csíkkarcfalván vagy Gyergyóremetén megépített jégpályákra, na meg az építésükkel együtt kigondolt hosszú távú tervekre gondolni. A sorban hamarosan következik Sepsiszentgyörgy is, és ezeket a fejlesztéseket a Székelyföldi Jégkorong Akadémia által megvalósított sátortetős pálya sem tudja kompenzálni.
A csíki téli sportok teljes ráncfelvarráson kellene átessenek, ellenkező esetben az egykori sikerek csak szép emlékek maradnak, hiszen a lelkesedés, ami még életben tartja ezeket a sportágakat, már nem elég, mint egykor, a hőskorban. A ráncfelvarrás pedig az infrastruktúra kiépítésével kell kezdődjön, a mai kornak megfelelő létesítmények nélkül ugyanis lehetetlen eredményeket felmutatni. Kétségtelenül ez a legnehezebb része az „újjáélesztésnek”, na meg arra a kérdésre válaszolni: ki vállalkozik erre?