Világraszóló esemény történt múlt szombaton, még mindig a hatása alatt vagyok: Birminghamben maratoni koncerttel búcsúztatták a kemény rockzene egyik alapegyüttesét, az angliai városban 1968-ban megalakult Black Sabbathot és énekesét, Ozzy Osbourne-t. Nekik köszönhető az a súlyos hangzás a hetvenes évekből, amely nyomán a metálzene számos stílusa később kialakult. A búcsúként meghirdetett több korábbi fellépés után ezúttal tényleg elhihetjük, hogy a hetven éven túli zenészek utoljára álltak színpadra együtt.
Miért tartom fontosnak, hogy egy megyei napilapban is megemlékezzünk erről? Habár hagyományőrző vidékünkön, akárcsak világszerte, az utóbbi évtizedekben ez a fajta muzsika kissé háttérbe szorult, mégis mondhatjuk, hogy soha nem ment ki igazán divatból. „Nálatok mindenki rocker?” – kérdezik néha hitetlenkedve más vidékekről magyarok. Vagy egy kolléga mesélte régi katonaélményét, amikor az a néhány magyar a kaszárnyában mind rockzenekedvelő volt, és a románok tették fel ugyanezt a hitetlenkedő vagy akár ugrató kérdést a magyarok vonatkozásában. Aztán külföldiektől is hasonló rácsodálkozást tapasztaltam. De azt az újságcímet sem felejtem el, hogy „A gyergyói rockerektől félnek” (a rendőrök – szerk. megj.), amikor 2001-ben Erdély első olyan metálfesztiválja zajlott, amely nyugati bandákat sorakoztatott fel Marosvásárhelyen, amit máig emlegetünk. Ugyan ma is sokan zajnak tartják ezt a zenét, de vigasztal a tudat, hogy valamikor egyes szimfóniák szintén megütközést keltettek, aztán a dzsesszt is lármásnak tekintették, később pedig már dzsesszzenészek nevezték üvöltözésnek a beatzenét. Azaz nincs új a nap alatt.

Még mielőtt azt hinné a kedves Olvasó, hogy eljutottam Birminghambe, jelzem, hogy ez nem sikerült, amúgy is minden jegy hamar elkelt a negyvenezer férőhelyes Villa Park arénában – viszont az interneten közvetítették, fizetség ellenében. A rendezvény profitját jótékonysági célra fordítják – a begyűlt összeget a birminghami gyermekkórház, egy gyermekeknek létesített hospice-ház és egy Parkinson-kórosokat segítő alapítvány számára ajánlották fel –, a fellépők ingyen játszottak, és mint a szervezők utólag közölték, több mint ötmillióan követték a közvetítést. Kaptam a lehetőségen én is: ki a tévét a filagóriába – külön hangszórókkal, hogy a basszust is halljuk –, meghívott barátok, behűtött sörök, és máris kezdődhetett a csaknem tízórás maraton! A Back To The Beginning címmel meghirdetett eseményen a negyed- vagy félórás műsorral fellépő rock- és metálegyüttesek, illetve -előadók zöme amerikai volt, olyan nagy nevek, mint a laikusok számára is ismerősen csengő Guns N’ Roses, Metallica vagy Steven Tyler az Aerosmithből. A saját dalok mellett mindegyikük játszott Black Sabbath- vagy Ozzy Osbourne-feldolgozást. Az eseményt másfél-két órás késleltetéssel közvetítették, rossz nyelvek szerint azért, hogy a technika révén menet közben kijavítsák az élő produkciók esetleges hibáit. Ha tényleg volt ilyen cél, nem igazán sikerült megvalósítani, mert egy-egy előadó hangzása alulmúlta várakozásainkat. Összességében viszont óriási élmény volt, ehhez hasonló lelkesedés akkor volt bennem, amikor személyesen vehettem részt egy-egy világhírű nagy kedvencem koncertjén (például Ozzy Osbourne 2010-es bukaresti show-ján). Az esemény csúcspontján a sajnos Parkinson-kórban szenvedő Ozzy ülve énekelte szólókarrierje és a Black Sabbath híres dalait, helyenként elérzékenyülve, akárcsak a nézők sokasága: tízezrek a helyszínen, milliók a képernyők előtt.
„Lehetnénk egy vallás, hisszük annyian, / Lehetnénk egy párt is, vagyunk annyian” – énekelte Hobo, és valóban, a rock ’n’ roll életérzés nem csak a zenéről szól, több annál, amint azt a szóban forgó esemény is mutatta. Azt hiszem, innen Székelyföldről is sokak nevében leírhatom: köszönjük, Black Sabbath, köszönjük, Ozzy, hogy megteremtettétek ezt a műfajt, és hozzájárultatok ennek az életérzésnek a megéléséhez!