Az őszülő fák, rövidülő nappalok, hűvös esték előrejelzik a szeptembert. Az évszakváltozás mindig hordoz valami édes-keserű nosztalgiát magában. A ciklikusság megnyugtató – a változásban bízni lehet. Közben az idő múlását is észlelni: kezdődik az iskola (amelyhez megint eggyel több éve nincsen már közöm). Idén elballagott a húgom, úgyhogy se füzetek, sem iskolatáska-vásárlás nem előzi meg a hivatalos tanévkezdés napját. De ez az időszak akaratlanul is felidézi bennem a középiskolás éveimet – hogy hogyan gondolkodtam akkor a világról, és hogy ez mennyit, merre változott azóta. Bár utólag csodálatosnak látom ezt az időszakot, akkor folyamatosan úgy éltem meg, hogy egyik csapás a másikat követi. Talán valóban megszépíti az idő az emlékeket. Általában. Ám bizonyos helyzetekben az ellentéte az igaz: tizenévesként olykor egy vállvonással intéztem el olyasmiket, amiket ma elfogadhatatlannak tartok.

Az utóbbi években a tanügyi rendszer egyre komolyabban foglalkozik a diákok mentális-lelki egészségével, és az intézményen belüli bántalmazás témáját sokszor boncolgatják. Ám szinte minden esetben a diák-diák közötti bullying kerül a fókuszba – a tanárok és diákok közötti viszonyt csak a legszélsőségesebb esetekben vizsgáljuk. Holott az iskola melegágya tud lenni az önkényes kontrollgyakorlásnak. Bár személyesen viszonylag kevés „felülről jövő” bántásban volt részem, kristálytisztán emlékszem olyan jelenetekre, amikre morális értelemben egyszerűen nincs mentség: rágógumit ragasztani a diák hajába az egész osztály előtt; a padlóra borítani a táskáját, mert „biztosan hazudik, hogy nem hozott füzetet”; poénból degradáló jelzőkkel illetni egy kipécézett, amúgy is a perifériára szorult tanulót; tárgyiasító megjegyzéseket tenni egy felnőttesebben öltözködő diáklányra – hogy csak néhány tipikus esetet említsek.

Visszagondolva, az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy ez egyáltalán nem titokban zajlott (és zajlik). Mindenki – a tanári kart és legtöbbünk szüleit is beleértve – tisztában volt vele. A hatalmi visszaélésnek ez a formája bagatellizálva van, a köztudatban az él, hogy „a tanár tudja, hogy kell fegyelmezni”, vagy „biztos megérdemelte a kölyök, amilyen lusta”, vagy „hát minket vertek az iskolában, s mégis felnőttünk”. Valóban, felnőttek az előző rendszerben is, és felnőttünk mi is, funkcionális emberek váltak belőlünk – de a tévhitekkel ellentétben nem annak köszönhetően, hogy ilyen atrocitásokkal néztünk szembe gyermekként, hanem esetleg annak ellenére. A nevelés ugyanis nem egyenlő a megszégyenítéssel vagy megfélemlítéssel. Minél idősebb fejjel találkozom ezzel, annál hihetetlenebb, hogy felnőtt, pedagógiát végzett emberek még mindig rengeteg olyan viselkedésmódot megengednek maguknak kiskorúakkal szemben, ami felnőttek között vérlázítónak minősülne. Ez nemcsak ahhoz vezet, hogy a tanulók sokszor megutálnak bizonyos tantárgyakat és elutasítják a felkészülést, vagy ellógják az órákat. Hosszabb távon azt eredményezi, hogy munkavállalóként zéróról – sőt, inkább mínusz tízről – kell megtanulniuk, hogy hol húzzák meg a határaikat, mit engedjenek meg másoknak, hogyan álljanak ki magukért a felettesekkel szemben. Az iskolában normalizált hatalmi visszaélés olyan munkavállalók „kitermelését” szolgálja, akik lesütött szemmel, szó nélkül meghunyászkodnak a felettük álló akarata előtt. 

Azt hiszem, ma már egyetlen szülő és az oktatók nagy része sem ezt kívánja. Öntudatos, önállóan és kritikusan gondolkodó fiatalokra van szükség – ez össztársadalmi érdek. Aki tanárként visszaél az intézményi pozíciójával, az biztos, hogy e közös érdek ellen cselekszik. Olykor nem is tudatosan, csak egyszerű megszokásból, hiszen „mindig így működött”.

Ideje felülvizsgálni ezt a fajta attitűdöt, a fegyelmezési gyakorlatokat, berögzült szokásokat. Az, hogy „mi is kibírtuk”, nem jelenti, hogy nem érdemeltünk volna jobbat, méltányosabbat. A kiskorú is ember, akit tisztelet illet meg. Már csak azért is, mert – elnézést a kliséért – a jövő rajtuk áll.