Elsőéves egyetemista voltam, amikor a nyári szakmai gyakorlat idejére Budapesten, a Márton Áron Kollégiumban találtam szállást. Hajnalban érkeztem a kollégium portájára, a portást álmából ébresztettem, ezért nem örült az érkezésemnek, de szorult belé némi jóindulat, mert akármilyen morcos volt, a földszinten kinyitotta az egyik vendégszobát, majd közölte: „Itt ellehet kilenc óráig, akkor nyit a titkárság, felveszik, és beköltözhet a szobájába. Addig nehogy itt kipakoljon!” Gondoltam: nesze, fogadtatás, de azért örültem is, hogy nem egy padon kell várakoznom. 

A beköltözés már simábban ment. A titkárnő kedves és segítőkész volt, a raktáros néni, amikor meghallotta, hogy csíki vagyok, rögtön sorolni kezdte, kik laktak korábban Székelyföldről a kollégiumban. Az épület akkoriban meglehetősen lepukkant volt, de a célnak megfelelt: megfizethető volt, és tíz perc alatt gyalog eljutottam az alma materbe. Sokáig csak az foglalkoztatott, hogy miért Márton Áronról nevezték el, és vajon fellelhető-e valamilyen formában a nagy püspök szellemi hagyatéka. Megtudtam, hogy a kollégiumot elsősorban a Budapesten tanuló külhoni magyar diákoknak hozták létre. A névadó szellemi örökségét azonban nem igazán sikerült felfedeznem. 

A negyedik-ötödik nap lehetett, amikor úgy döntöttem, az esti kikapcsolódást nem a belvárosban keresem, hanem a kollégium udvarán. Hinták, filagóriák, kerti sütő, tenisz- és röplabdapálya biztosította a kollégistáknak a kellemes időtöltést, s az egyik tuja mellett felfedeztem Márton Áron mellszobrát. 

„No, megérkeztem” – gondoltam, és örültem is, hogy végre ismerősre találtam a nagyvárosban. Hirtelen eszembe jutott a két szomszéd falu lakói között mindig is meglévő rivalizálás és az egymás ugratása: „Ha a Holdra mész, ott is találkozol egy domokosival.” Ezúttal azonban örültem, hogy a szomszéd falusi élcelődésnek ilyen kellemes formában lett igaza.

A nehezebb napokon gyakran ültem a szoborral szembeni hintára, s ha egyébnek nem is, annak örültem, hogy egy „földim” társaságában üldögélek. Talán ekkor kezdett megtelni tartalommal a név, amely addig csak a kollégium homlokzatáról és a szobor talapzatáról nézett vissza rám. Ettől kezdtem komolyabban érdeklődni Márton Áron szellemi öröksége iránt. Később, az évről évre megrendezett csíkszentdomokosi Márton Áron-konferenciákon egyre többet tudtam meg róla. Újságíróként immár idestova kilenc éve veszek részt a nagy püspök születésének évfordulóján szervezett megemlékezéseken, és szinte minden alkalommal hallok valamit az életéről, ami elgondolkodtat, jobb emberi létre, tiszteletre késztet. Ezért is kedveltem meg bölcsességeit, amelyeket különböző megemlékezéseken közéleti szereplőink is gyakran hangoztatnak. És éppen egy-egy ilyen alkalommal borsódzik a hátam, mert azt látni, tapasztalni, hogy a nagy szavak mögött ritkán áll „ember”. Nem Márton Áron hitelességéről van szó, abban nem lehet okunk kételkedni. 

Ünnepi beszédben hangzott el nemrég a kérdés: ha Márton Áron látná a közösségünk gyávaságát, megalkuvását, olykor munkakerülését, az állandó civakodást, vajon mit gondolna rólunk? Büszke volna-e népére? 

Márton Áron születésének 130. évfordulóját ünnepeljük. Szülőfalujában ezúttal is méltó megemlékezést szerveztek, szenttéavatási eljárása halad, és már az is hatalmas dolog, hogy a Szentszék tiszteletre méltóvá nyilvánította. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtörténik az a csodás gyógyulás, amely a szentté avatás feltétele. A kérdés inkább az: mi mikor gyógyulunk meg? Méltók leszünk-e arra, hogy legyen egy ilyen szentünk?

A legenda szerint egyszer egy idős ember megkérdezte Assisi Szent Ferenctől: „Te vagy az, akiről annyi jót hallani?” Szent Ferenc azt válaszolta: „Igen, én vagyok.” „No, akkor élj is úgy!” – jött a válasz.
Talán Márton Áron születésének 130. évfordulóján nekünk sem kellene mást tennünk, kevesebbet beszélni róla, és egy kicsit többet élni úgy, ahogy ő élt.