Tartósított bolondság az irodalmi betyárromantika és a tényekhez ragaszkodó újságírás közötti ellentmondás. Az előbbi azoknak a szegénylegényeknek az életét regényesíti meg jótevő hősökké nemesítve őket, akiknek – a népi szólásmondás szerint – „a sírja alatt el lehetett menni, és nem a pap, hanem a szolgabíró mond gyászbeszédet”. Kedves Olvasóm! Hogyha hamarjában nem értenéd: a bűnözőket, amikor elítélték, felakasztották, ezért lehetett alattuk elmenni. Az akkori újságok híradásaiban még nem volt rokonszenv a rablógyilkosok iránt, akik megtámadták a módosabb falusi emberek házát, vagy az országutakon kifosztották az arra haladó kereskedőket. A legendákat gyártók kiindulási pontja másféle: a betyárok nem közönséges rablók, hanem népi igazságtevők, mert csak a gazdagokat bántják. De hát mit is rabolhatnának a még náluk is szegényebb földhözragadtaktól! A kor hősöket kreált belőlük, és dalok, versek, elbeszélések tucatjai a költészet idealizáló erejével magasztalták férfiszépségüket, daliásságukat, s haláluk után szomorúan siratták el őket. A 19. században a betyárromantikát érzelgős, félművelt kispolgári ízlés uralta. Jeles írók is belebonyolódtak a kor divatjába, de ők a betyárromantikát saját társadalomjobbító, népmentő gondolataikkal fűszerezték: Jókai Mór, Arany János, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula. Népszerűségben pedig taroltak a „piacon” a folytatásokban megjelenő füzetes ponyvaregények a képtelennél is képtelenebb történeteikkel, olyan sokatmondó címekkel, mint Sobri Jóska, az úri betyár.

„Tizenhárom esztendő múlott el, hogy Sobri Jóska, akinek nevét világszerte jobban ismerik, mint Mátyás király korvináit, 1837-ben elesett a lápafői határban, erdőszélen, vén fa alatt: emlékét beszállingózták az első hópelyhek a beköszöntő télidővel. Tizenhárom esztendeig volt nevezetes betyár nélkül Magyarország – kezdi Krúdy Gyula Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében című regényét (Budapest, 1923), alább már a betyárromantikát általánosítja és rávetíti még a mellékszereplőkre is –, Rózsa Sándor cigányharamiája dísze volt fajának. Hatalmas, jegenyefa-termetű legény, ősi szilajság, fékezhetetlen szenvedély a szemében… akik a kardvasat nemcsak kalapálni, de forgatni is tudták. Peti haramia lett a parasztok és pásztorok rablóbandájában. Ki tudná azokat a rejtélyes utakat, amelyek a cigánylegényt rablóvá, mégpedig nevezetesen vérszomjas gyilkossá tették a Rózsa bandájában? Nem ismert sem félelmet, sem meghunyászkodást.” Egy kis érdekesség, talán múzsacsók, hogy Krúdy második feleségének családneve Rózsa Zsuzsanna.

Krúdy művében a betyárvilág nosztalgikus, mesés, balladai homályba vesző. Móricz Zsigmond viszont valósághű lélektani jellemzőkkel ábrázolta Rózsa Sándort, a kegyetlen rablót, aki egyben a fizikai és szellemi nyomorúságban élő nép fia, és akinek életútja az 1848-as szabadságharcban való részvételével szorosan összefonódott a nemzet sorsával. Úgy tudni, a betyár egy közvetítő útján üzente meg Kossuthnak, hogyha kegyelmet kap addigi bűneire, százötven pusztai legényből toboroz szabadcsapatot. Ez sikerült, a csapat azonban bár katonához méltó bátorsággal viselkedett a harcban, sokan közülük a csaták leple alatt mindenütt fosztogattak, kegyetlenkedtek, ahol eljártak. Rózsa Sándort kalandos élete során többször is elítélték és fel is mentették, végül öregkorában a szamosújvári börtönben tengődött életfogytig tartó börtönre ítélt rabként. Móricz Zsigmond háromkötetesre tervezte a regényt, fel is vázolta az egészet, de csak az első kötet öltött végleges formát: Rózsa Sándor a lovát ugratja (megjelent 1941-ben). A jobboldal rögvest tiltakozott az „erkölcsi világrendet sértő Rózsa Sándor népi ideállá nagyítása” ellen; a polgári értelmiség kizárólag a regény líraiságával foglalkozott; a népi írók az 1848-as össznépi forradalom hitelességét hiányolták. A regény csak ürügy lett a vitához a magyar népi irodalom jelenéről és jövőjéről. Móricz Zsigmond csalódott volt. Mindenki mondta a magáét. Egyesek szerint ilyen az irodalmi élet! Megtudhatjuk, hogy mit gondolnak a hozzászólók arról, hogy mit gondolt az író, amikor ezt-azt-amazt leírta. Jellemző az Arany János személyéhez kötött, neki tulajdonított szállóige, miszerint egy róla szóló túlbuzgó, túlértelmező verselemzés margójára odaírta: „Gondolta a fene!” Szép és megnyugtató tartósított bolondság a mindenkori írók számára, sajnos az igazoló dokumentumot még nem látta senki.