A leszakadó partok egyre nagyobbá teszik a szakadékot a politikai képviselet és a választópolgárok között. Nem érdemes véka alá rejteni, hogy ennek milyen egzisztenciális veszélyei vannak a következő éveket, a következő választásokat nézve, amikor a szélsőségesek ellenszelében, már most is fogcsikorgatva tudta kisajtolni érdekképviseletünk azt az öt százalékot. Tüntetések vannak Székelyföld-szerte. Az elmúlt vasárnap többedmagammal nem a lehetséges megoldások tudatában hagytuk el a székelyudvarhelyi Márton Áron teret vasárnap: hanem kiszolgáltatva és félve egy olyan ország jövőképétől, melynek kirakata valamelyest rendezett, de az üveg mögött tombol a dekadencia, és az irányelv a széthordás. Azon a tüntetésen a hétvégén a nép nem kapta meg a koncot, amit elrághatott volna, ezért morgott, és mutogatta a gazda által gondosan visszacsiszolt fogait. Aggódom, és egyre nagyobb erőfeszítésként élem meg azt, hogy mindez engem, a családomat és a kapcsolataimat ne őrölje fel. A fluktuációs és a gyermekvállalási kedvet jegyző statisztikák pedig azt mutatják, hogy ezzel legalább annyi hozzám hasonló fiatal van így, mint ahányan megélhetési problémákkal, megfelelési kényszerekkel, traumákkal a hátuk mögött elhagyják az országot. 

Miközben mi vagy lelépünk, vagy a szeretteink mellett folyton áldozatokat hozva és az összes gombócot lenyelve igyekszünk itthon maradni, egész generációnyi politikai elit menti fel magát a több tíz éves felelősség alól. Az ország vezetőinek a gondosan félépített közösségi oldalaik és a szócsőként működő médiaorgánumok lehetővé teszik, hogy a tömegtől távol maradva kérjenek bocsánatot – hol vállat vonva, hol kikerülve a súlyos kérdéseket. A kérdésre, hogy elsőként miért mindig máson kezdik el összehúzni az ominózus nadrágszíjat, hogy mi gátolja őket az állami felsővezetői és csúcspolitikusi bérek megvágásában, és abban, hogy a marketingköltségeket miért nem vágják vissza egy, az adóemeléshez hasonló sürgősségi rendelettel, nem kapunk választ.
A hétvége tanúsította, hogy a vállvonogatás, másra mutogatás már nem lesz sokáig alkalmazható technika. A közösség egy részének bizalmát a józan ész gordiuszi csomóba való bogozása, a legkiszolgáltatottabbak sarokba szorítása aláásta. A külföldre ment fiatalokat hazahívó cukormázas üzenetek, a szélkakasként hol erre, hol arra való fordulás jelensége csak tovább ront ezen. A bizalom megingását az is fokozza, hogy számtalan képviselőről csak négyévente hall a közösség, így az „odamegyünk az emberek közé és meghallgatjuk őket” ígéret is kipukkadt lufi. 
A bizalom megingott, és innen nem lesz olyan könnyű felállnia az érdekképviseletnek – aminek ugyanakkor nincs ütőképes ellenfele az erdélyi magyar palettán. A hétvégén az utcára vonult emberek nemcsak éles kritikát fogalmaztak meg, hanem számonkérést is kilátásba helyeztek. A dühöt levezették, de a félelem és a csalódottság tovább fortyog, amire ha nem kerül megoldás, marad a kérdés: akik most nem kapnak választ, azok három év múlva meghallják majd az üzenetet?