1767-ben Denis Diderot Levél a könyvárusokról című munkájában a könyvszakma létének gazdasági egyensúlyát és fennmaradását a folyamatos eladásban és vásárlásban látja. Véleménye azóta is tartósítottan időszerű maradt, anélkül, hogy bolondság lenne: „Akik csak általános igazságokra hallgatnak – írja –, azok minduntalan abba a hibába esnek, hogy a szövetgyártás elveit a könyvkiadásra is alkalmazzák. Úgy gondolkodnak, mintha a könyvkiadó megtehetné, hogy az elárusítás arányában gyártson, és mintha nem kellene más kockázattal számolnia, mint az írás furcsaságai és a divat szeszélyei… A régi szövetnek, amely raktáron maradt, van valamelyes értéke. De a könyvárus raktárában szaporodó rossz műnek semmi értéke sincs. S tegyük hozzá, ha utánaszámolunk, tíz vállalkozásból egy jár sikerrel, s ez már sok, négynek a költségei hosszú távon megtérülnek, öt viszont veszteséggel zárul.” Szavainak hitelességét szavatolja, hogy egy időben könyvárusként dolgozott, később pedig a nagyszabású Encyclopédie kiadásának szerkesztője, szócikkírója és nyomdai felügyelője is volt. A könyvet 1750-ben egy részletes ismertetőben hirdette meg a nyilvánosság számára, a kormány is megadta a szükséges engedélyt, és egy év múlva meg is jelent az első kötet, az utolsó pedig tizenöt év múlva, és további hét évig tartott, amíg az előfizetők is megkapták. Diderot hallatlan erőfeszítéssel dolgozott: stilizálta és javítgatta a kevésbé hozzáértő szerkesztők szócikkeit, felügyelte a korrektúrát. Az utolsó pillanatban, amikor hatalmas munkája a vége felé közeledett, még sor került egy keserű csalódásra és már kijavíthatatlan hibára: felfedezte, hogy a nyomda – a hatalomnak és a cenzúrának a haragjától félve – a korrektúrázott oldalakból az általa veszélyesnek vélt részeket önhatalmúlag kitörölte.

Diderot az Európa további sorsára döntően ható szellemi mozgalom, a felvilágosodás híve és kiemelkedő gondolkodója volt. Többek között Nagy Katalin orosz cárnővel is levelezett, de nem sikerült elfogadtatnia vele a felvilágosodás eszmeiségét. Társadalmi érzékenységét mélyen meghatározta, hogy „alulról” jött: apja késes-köszörűs mester volt, ő is megtanulta a szakmát, de családja segítségével iskolába járhatott.
Szó, mi szó, a könyvkiadóknak és nyomdáknak a megélhetésért és fennmaradásért mindig szükségük volt valamilyen idegen mellékesre a szépirodalmi kötetek, képzőművészeti albumok és más minőségi könyvek kiadásán kívül. A magyar könyvtörténetben a 19–20. század fordulóján a színvonalas kiadványairól és szép könyveiről híres gyomai Kner Könyvkiadó és Nyomda megélhetését nem a könyv, hanem a közigazgatási nyomtatványok előállítása jelentette. Az ugyancsak a kortárs magyar irodalmat kiadó és támogató, valamint úgyszintén szép könyveket megjelentető békéscsabai Tevan Andor-féle cég pedig a gyógyszergyárak részére készített nyomtatványokat, dobozokat és más csomagolóanyagot.
A szocializmus állami könyvkiadóinak raktárában nem szövetek porosodtak, hanem a művelődés számára sok-sok elvesztegetett papír, amire az éppen időszerű pártpropagandát nyomtatták. Tevan szenvedélyes könyvbolondként elébe ment a várható államosításnak, mentő ötletként felajánlotta nyomdáját a szocializmus „építőinek”, és csak azt kérte cserében, hogy alkalmazott maradhasson ott, ám ezt a hatalom nem engedte meg. Nem „otthon”, hanem az Ifjúsági Könyvkiadónál kapott munkát „névtelen” képszerkesztőként. A magyar könyvtörténet igazi szerencséjére azonban így írta meg A könyv évezredes útja című könyvét (megjelent 1956-ban), ami talán egyféle menekülés volt az idegen és sajnos műveletlenséget sugárzó világból „haza” – a könyvek csodálatos univerzumába.