Amíg az ünnepek becsillogták a mindennapjainkat, az ember valahogy lágyabb volt. Fogé­konyabb a kedves szavakra, türelmesebb az apró hibákkal szemben, elnézőbb egymással – és talán önmagával is. Tudjuk, semmi nem tart örökké. De vajon tényleg szükségszerű, hogy a világ teljes fordulatot vegyen?
Ahogy telik a január, átbillenünk februárba, és észre sem vesszük, hogy beszippan­tanak a passzív, romboló gon­dolatok. Mintha néhány hét alatt kicserélődtünk volna. Ilyenkor sokkal fogékonyabbak vagyunk a negatív történésekre. Az új kormányhatározatok meg­döbbentenek, a média friss hírei állandó háttérzajjá válnak. Megállunk, időzünk rajtuk, ele­mezzük, állást foglalunk. Engedjük, hogy hassanak ránk, hogy elvegyenek az energiánkból. Közben egymást erősítjük abban, hogy másképp is lehetne.

Valóban lenne, amin vál­toztatni egy szebb jövőért. De néha felteszem magamnak a kérdést: ha minden megoldódna, tudnánk boldogok lenni? Vagy gyorsan találnánk egy újabb problémát, amin megint bosszankodhatunk? Talán valahol elveszett bennünk az a képesség, hogy akkor is élvezzük az életet, amikor nem tökéletes. Mintha a nyugalom csak egy rövid átmenet lenne két aggodalom között. Mindig is igyekeztem szem előtt tartani, hogy elsősorban én vagyok a felelős a saját életemért – és azért is, ahogyan érzem magam. Vannak igazságtalanságok, ne­hézségek, amelyeket egyetlen ember nem tud megoldani. De a saját lelki békénkért talán mégis pont elég egy ember. Fontos, hogy örömöt találjunk a szeretteinkben, egy hobbiban vagy egy csendes elfoglaltságban. Nem kell mindent magunkba szívnunk, ami az aj­tón túl van. Önmagunkat kell el­-
fogadjuk, önmagunkkal kell megbékélnünk, jóban lennünk. És talán így a világ is egy szebb hely lesz számunkra.