Parajdon megtörtént a baj. A sóbányába betört a víz, és elsodorta magával a helyiek megélhetésének gerincét. Több számítás is van, de abban egyetérthetünk, hogy a parajdi sóbánya, s így a település évi több százezer turistával büszkélkedhetett – már amikor épp lejelentették, mert papíron már jóval szerényebb számok köszönnek vissza. Aki pedig inkább saját zsebbe számolta el a vendégeket, mint a kasszába, az nem sok támogatást igényelhet a tavalyi hivatalos forgalma alapján. Szívás.
Kétségtelen, nagy tragédia ez a közösségnek. Sokan vállalkozásokkal, panziókkal, vendéglátással alapozták meg a jövőjüket, most pedig bizonytalan, hogy mi lesz holnap. Az ember ösztönösen próbál kapaszkodni, mentőövet, támaszt keresni – és szerencsére a világ nem fordított hátat: jött segítség, gyűjtések, pénzbeli támogatások Bukarestből, Budapestről, máshonnan.
Mindez szép és jó, a gond csak az, hogy a kezdeti szolidaritás után a parajdiak egy része mintha kicsit túltolná a biciklit. Egyre inkább követelőző hangot ütnek meg, legutóbb például felmerült annak az ötlete, hogy a bajba került embereket ne csak az év végéig támogassák, hanem egészen addig, amíg egy új bánya létre nem jön. Ez azért erős... 

Ugyanakkor azt is harsogják, hogy állítsák elő a felelősöket. Ami természetesen rendben is volna, csakhogy itt senki sem ártatlan. „Vétkesek között cinkos, aki néma” – és bizony Parajdon mindenki tudta, hogy veszélyben van a bánya. Mégis, ahelyett, hogy évekkel ezelőtt tüntettek volna a bánya biztonságosabbá tételéért, inkább hallgattak. Hiszen ment a bolt, csilingelt a pénztár, jöttek a turisták, minek elijeszteni őket holmi baljós hírekkel? Csakhogy a hallgatásnak ára van, és épp most nyújtotta be a számlát. Persze hogy nem tetszik.
Nyilván, aki okosan gazdálkodott, félretett, az most talán egy fokkal nyugodtabban nézhet szembe a következő időszakkal. Aki viszont mindent visszaforgatott, vagy a napi bevételre épített mindent, annak most bizony kemény hónapok, évek jönnek. Ez nem cinikus megállapítás – inkább egy szomorú, de általános élettapasztalat.
Tudnának erről mesélni a székelyudvarhelyiek is – a székely anyavárosban az utóbbi néhány év alatt gyakorlatilag eltűnt a könnyűipar, több ezer munkahely szűnt meg. Emberek százai maradtak egyszerre állás nélkül, sokszor egész családoknak, házaspároknak kellett szembesülniük a túlélés embert próbáló kihívásával egy olyan városban, ahol a bérek amúgy sem szálltak soha túl magasra. Senki nem sietett a segítségükre, nem volt összefogás, segélynyújtás, támogatás, mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. Mégsem hallottunk tüntetésekről, petíciókról, nem követeltek új gyárakat, még Dracula-parkot sem. Akik bajba kerültek, összeszorították a fogukat és csendben átszervezték az életüket, kerestek, próbálkoztak, és máig dolgoznak rajta, hogy valahogy talpon maradjanak, valahogy átvészeljék ezt az időszakot.
Parajdon sem fog a sült galamb berepülni az ebédlőasztalra.
A só most eltűnt, maradt a követelés sóvárgása. Nyilván nem könnyű feldolgozni, hogy az aranytojást tojó tyúk elpusztult – de hátha legközelebb nemcsak a tojást gyűjtik be, hanem a fészekre is vigyáznak.
Végezetül őszintén kívánom, hogy a parajdi közösség minél előbb megtalálja a kiutat ebből az áldatlan helyzetből.