…avagy a Z generáció és a karácsonyfa.
Advent utolsó hétvégéjének küszöbén nem lehet nem kapcsolódni a karácsonyhoz valamilyen formában, bármiről is beszél az ember. De mi maradt még szanaszét-szálazatlanul? Mézeskalács, koszorú, vásár, töltött káposzta, családi disputák, kézzel készített ajándék, angyaljárás – mind kipipálva. Kulturális szimbólumaink hosszú sora énekel, villódzik, illatozik az utcákon, üzletekben, idegen ablakokban. De nem mindenütt. A saját lakásom díszítetlenül várja a szentestét. Az angyalnak nem éri meg a sok hűhó, hogy fát és ajándékot tuszkoljon be a terasz szűk ablakán a szűk nappaliba, csak miattam. 
Amióta egyedül élek, döbbentem rá, hogy ünnepi díszlet csak akkor lesz, ha teremtünk. Akinek karácsony kell, járjon utána. 

Hagyományosan a szüleimnél töltöm a szentestét, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nincsen saját karácsonyom. Pár évvel ezelőtt ezért fogadtam el a magam „ötéves tervét”, amelynek első és egyetlen eleme: saját karácsonyfa-állítás. A barátaim közül senki nem értelmezte viccként a gondolatot – inkább elismerően bólintottak, öntudatosságomat méltatva. A karácsonyfa ugyanis sokkal több mindent szimbolizál, mint az ünnepet vagy az ajándékozást. Egy egész kultúra és rituálésor épül köré, nemcsak hogy fel kell díszíteni, de meg is kell venni, hazacipelni, kesztyűs kézzel káromkodni, amíg valahogy sikerül beállítani a tartóba, rádöbbenni, milyen ferde lett, porszívózni a folyamatosan hulló fenyőtűket satöbbi. Egyedül kivitelezni eme operációt, már önmagában is teljesítmény. De ami sokkal lényegesebb, hogy nem az angyal hozta, mint gyermekkorban, és nem is szülőkkel közösen állították fel. Csakis az enyém. 
Akinek fája van, annak teljes értékű élete van, nem a családja tartozéka többé, kezébe vette egzisztenciáját. Egy családnak egy fa jár – ha az ember kerek egész, jogosult a saját fára is. Az „ötéves terv” a tejles függetlenedés szándékát, a gyermekkori sémákról való végleges leválást jelenti.
A kortársaim ezt a szimbolikus gesztust pontosan értették, lévén, hogy hasonló életszakaszban, hasonló ambíciókkal kopogtatnak ők is a felnőttkor és a munkaerőpiac rideg ajtaján. A függetlenedés a generációm egyik legproblematikusabb kérdése. A világ nagyon más­hogy működik, mint a szüleinké – mi sem teheti ezt szemléletesebbé, mint a tény, hogy amíg a húszas éveik közepén járó szüleink már lakásra gyűjtöttek (vagy már be is rendezték), addig mi büszkén megelégednénk egy fonnyadó fenyőfával az albérletünk penészfoltos sarkában. Nem áll távol tőlem a generációmból való kiszólogatás gyakorlata, de úgy gondolom, ennek semmi köze a képességeinkhez vagy elhivatottsághoz. A mai realitás anyagi-társadalmi feltételei egyszerűen nem engednek meg a korábbi generációkéhoz hasonló gondolkodást. A függetlenséget a karácsonyfa nem anyagiakban, hanem életvezetésben, szellemi-interperszonális függvényben hivatott mutatni. 
Mutatni, de mégis kinek? És miért?
A görcsös igyekezet, hogy önállóvá váljunk – anyagilag, intellektuálisan, érzelmileg – arra vezet, hogy muszáj performatív eszközökkel bizonygatni, hogy tényleg a saját életünket éljük. Ezzel pedig önellentmondásba ütközünk: a cselekvést nem a szabad akaratunk, hanem ez a „performatív önállóság” határozza meg. Hogy már csak azért sincs szükségünk se tanácsra, se támogatásra. Van saját világunk. Van saját fenyőnk. 
A karácsonyfa tökéletes jelképe ennek, hiszen mindenki a családdal, a gyerekkorral asszociálja. Ugyanakkor pont ezért veszíti el az értelmét, ha megfosztjuk ettől a jelentéstől.
Még van rá időm, hogy megvalósítsam a Tervet, de mostanra rájöttem, hogy helyette inkább egy mentális rendszerváltásra van szükség. Ugyanis amíg látványos gesztusokkal kell bizonygatni a függetlenséget, addig az nem függetlenség. A családtól való leszakadás sem az, ha az eredmény nem a szabadság, hanem az izoláció. A karácsonyi szokások közösségben való gyakorlása nem másoktól való függés, hanem pont az egyre ritkább együttlétek ceremoniális ünneplése. Az ember nem attól kerek egész, hogy egyedül marad, hanem hogy meri önmagát megosztani azokkal, akik fontosak neki. 
Nem tudom, mikor lesz saját karácsonyfám. Talán két év múlva, talán tíz. Talán soha. Az biztos, hogy nem azért fogom felállítani, hogy lássák az ablakom előtt elhaladók, nem azért, hogy valamit bizonyítsak, hanem azért, hogy valakit boldoggá tegyek vele. 
Ezennel tehát az „ötéves terv” hivatalosan is megszüntetésre kerül.