Fura társadalom vagyunk. Ha sztrájkolnak a tanárok, netán béremelést kérnek, vagy gyenge lett az érettségi eredménye, kommentírók százai versenyeznek azon, hogy ki tudja leghatásosabban pocskondiázni a pedagógusokat. Ilyenkor a tanárgyűlölet magas hőfokon ég. Ha viszont arról ír a média, hogy egy tanítót őrizetbe vettek, mert bántalmazta tízéves tanítványát, akkor százak veszik védelmébe a – horribile dictu – „szegény tanerőt” és szidják bőszen a mai gyermekeket és fiatalokat. Ezek a százak vajon ugyanazok a százak? Ki érti ezt? Vagy nincs itt semmi különös, egyszerűen gyűlölünk a gyűlölködés kedvéért? 
Vagy mégsem? Így, a hétfői gyermeknap és a pénteki pedagógusnap között akár ki is emelhetünk egy-két összefüggést. Például azt, hogy a pedagógusok sok esetben rászolgáltak és rászolgálnak a negatív viszonyulásra, ami a közösség részéről feléjük irányul. A fröcsögő, bántó hozzászólások zöme bizonyára elnyomott, ki nem élt, a valós címzett helyett általánosságban kilőtt bosszú. Bosszú egy diákkori igazságtalanságért, sértésért, elutasításért, megszégyenítésért, bántalmazásért, amelyet sosem követett jóvátétel – sajnos ilyesmi a ma iskolájában is gyakori, tíz-húsz évvel ezelőtt még inkább az volt. Szerintem sokunk emlékeiben fel-feltűnik egy-egy olyan tanár, akitől kiver a víz vagy az undor, és boldogok azok, akiknek van ellenkező előjelű pedagóguskép is az életében. Szóval, kedves pedagógusok, a negatív kommenteken fel lehet háborodni, le lehet rázni, de lehet akár tükörként is használni: tettem-e olyat, ami sebet ejtett egy tanítványom lelkén? Ha igen, tudok-e bocsánatot kérni? És megteszek-e mindent, hogy többé ne forduljon elő?

És kimondhatjuk azt is, hogy a mai gyermekekkel, a mai fiatalokkal nem könnyű bánni. Legalábbis a megszokott felnőttes üzemmódban nem, a klasszikus alá-fölérendeltségi felállásból nem, amikor mindent is a „nagy” és „erős” akar uralni, és a kicsinek kuss a neve. Akkor sem könnyű, amikor annyira jót akarunk a gyermeknek, hogy mindenben őt követjük, őt hagyjuk dönteni, és véletlenül sem állítunk fel határokat és mondunk nemet. Kirajzolódik hát, hogy valahol mi, felnőttek is ludasok vagyunk abban, hogy ez a generáció ilyen, ahogy abban is, ha nem találjuk a kulcsot hozzájuk. Mert macerás, mert nem lehet csak úgy kipipálni, mert jelen kell lenni, érzelmileg elérhető kell lenni, hitelesnek, tudatosnak, önazonosnak kell lenni, ha szülőként hatékonyan szeretnénk működni. Mert le kéne tenni a kütyüt, szemléletet kéne váltani, folyamatosan fejlődni, érteni és figyelni a másikra – aki történetesen a gyermekünk. 

Az egyensúlyt megtalálni nem könnyű. Így vagy éppen ezért sok a frusztrált és dühös felnőtt, akik sem otthon, sem az iskolában nem élhették meg azt, hogy szerethetők és elég jók úgy, ahogy vannak. Persze, hogy dühösek a világra, arra, aki bántotta őket, de azokra is, akik már egy jobb világot követelnek ki maguknak, és nem akarják lehajtott fejjel elviselni, ha őket bántják. De dühösek azért is a felnőttek, mert tehetetlenek a „mai fiatalokkal” szemben, mert az ún. tisztelet már nem jár csak úgy, alapból, és – talán – azért is, mert nem értik a változást. Mert az a viszonyrendszer, ahol alap a partnerség és egymás iránti tisztelet, itt még idegen. Ami idegen, arra nehezen cseréljük le a megszokottat, még akkor is, ha az már semmire sem jó, sőt, inkább rombol. Például kapcsolatot és jövőt.
A két ünnep között a gyermekekért szeretném, hogy gyorsabban nyerjen teret a gyermekbarát hozzáállás, hogy nemcsak a szülők és pedagógusok, hanem a döntéshozók is figyeljenek a véleményükre, a felnőtteknek pedig nyitottságot kívánok, mert akkor jobb lesz. Mindenkinek.