Egy hete ballagtak el a Márton Áron Főgimnázium diákjai, én pedig családi érintettként és veteránként öt év után ismét részt vettem az ünnepségen. 
A napirend a megszokott: székely ruha, Gaudeamus, virágoskertnyi csokrokat cipelő, fel-alá futkosó tömeg, kisírt szemek és káosz. Elsőként igazgatói és a helyi közméltósági beszéd, majd éneklés, versmondás, díjkiosztás és így tovább.
Ám ahogy zajlik a ceremónia, feltűnik, hogy mégis más minden, mint pár évvel ezelőtt. 

Például a ballagók végigülhetik azt a két hosszú órát a sportpályára kihordott székeken, az iskolai zenekar pedig a klasszikus „ballagós” dalok helyett sokkal maibb, hozzájuk közelebb álló darabokat adhat elő.
Szembetűnő különbség a szokatlanul hosszúra nyúló díjkiosztó is, amely nem azért tart sokáig, mert annyival több versenyt nyertek idén, mint a korábbi években, hanem mert a „tantárgyverseny országos döntőse” tituluson kívül minden olyan extracurrikuláris tevékenységet is méltatnak, amelyről régebb tudomást sem vett az iskola. A sulizenekar megszervezése, néprajzi kutatás, sporttevékenységek, musicalrendezés is helyet kap a matekolimpiász és nemzetközi elismerések mellett. 
Kívülállóként is érezni, hogy ezek a percek minden diákról szólnak, azokról is, akik nem a tantervi keretek között, hanem azon kívül vagy azon felül mutattak aktivitást az elmúlt években.
Aztán következnek a ballagó és búcsúztató diákok elköszönő beszédei. És ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy azon túl, hogy a vezetőség megújulásával a diákokról való gondolkodás is reformokon eshetett át az utóbbi időben, ez a sok szimbolikus, mégis nagyon jelentős különbség nem is annyira a tanári kar, mint a diákok érdeme. Mielőtt messzemenő következtetéseket vonnék le egy egész generációról, természetesen észben kell tartanom, hogy a „marcisok” többnyire privilegizált háttérrel rendelkező tinédzserek, így mint csoport, a helyi átlagnál valamivel jobb pozícióból indulnak. De még ennek tudatában is megdöbbenve hallgatom a beszédeiket. A jelen globális válságaira utalva, a környezetük és a jövőre vonatkozó lehetőségek, korlátok, nehézségek vállalásával, a társadalomban való elhelyezkedés megalkuvást és egyéni érvényesülést egymással gyakran szembeállító valóságát fogalmazzák meg a tizenhét-tizennyolc éves szóvivők. 
A mai tizenéves korosztályról a közbeszéd mint a virtuális térben kóválygó, a közösségi médiának áldozataként kommunikációra és a „valóságban” való jelenlétre képtelen gyermekekről hajlamos beszélni. Bár kétségtelen, és ők sem tagadják, hogy a digitális nomádok nemzedékéhez tartoznak, nemhogy elszakadtak a valóságtól, hanem sok szempontból éppen a virtuális tájékozódási képességük révén sokkal tisztábban értik világi helyzetük, mint az akár csak pár évvel előttük ballagók ennyi idősen – és mint sokan a náluk jóval érettebbek közül. Politikai és társadalmi érzékenységet, realisztikus helyzetfelismerést és ennek ellenére – vagy épp ennek okán – felépített magabiztosságot, tettrekészséget sugároznak. A világhálónak való kitettség világpolgárrá, a tény, hogy belenőttek ebbe a digitális környezetbe, jóval immunisabbá tette őket a dezinformációra, és receptívebbé a valóban súlyos társadalmi dilemmákra.
Természetesen van mentális-lelki terhe ennek a tudásnak. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy jobb most lenni fiatalnak, mint régen, és persze az sem vezet sehova, ha „bezzeg a mi időnkben”-ezünk. Minden kor fiataljai másban erősek, és más nehézségekkel néznek szembe.
De mindaz, amit látni, hallani, érezni az általuk megélt valóságból, jó indok arra, hogy újragondoljuk a tizenévesekről szőtt sztereotípiákat és aggályokat. Az általánosítás leegyszerűsítő, de ezek a diákok korántsem egy virtuális valóságba süppedt, kiégett generáció – sokkal inkább egy bátor és kritikusan gondolkodó közösség képét mutatják
És ha valami, hát ez adhat némi reményt egy pozitív jövőképre. Nemcsak nekik, mindannyiunk számára.