A forradalom szó hallatán leginkább a nagy történelmi események örvénylő néptömegei, híres hősök, véres barikádcsaták jutnak eszünkbe, a márciusi ifjak szabadságért folytatott küzdelme, amely egy egész nemzet sorsát kívánta jobbá tenni. A neves hősökről szól legtöbbször az öröm- vagy gyászünnep, róluk írnak a krónikák, történeteikből merítenek a regények, őket elevenítik meg a képernyőkön. Nincs ezzel egyáltalán gond, sőt! Emlékezni kell az üstökösökre, ők voltak a fény a sötétségben, a szikra és a kanóc, ami a zsarnokság pusztulását okozta.
De mi a helyzet az arctalan tömeggel, az istenadta néppel, a plebsszel, akik nélkül nincsenek hadvezérek, forradalmárok? „Tiszteljétek a közkatonákat, / Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” – vetette papírra 1848 őszén a kálvinista Rómában járva Petőfi Sándor, aki már akkor sejtette, hogy a populus nélkül nincs bázis, és nincsenek hősök. Azóta Európa forradalmai elzúgtak, maradt az emlékezet, a csend a temetőkben, a remény és az igény a szabadság stafétájának generációs továbbadására.

S megérkezve a jelenbe, apáink stafétájával kezünkben, felmerül a kérdés: miként él a dicső forradalmunk a mindennapokban? Már nincs hallható csatazaj, küzdelem a barikádokon, nem minden szabadságharc dől el fegyverrel. Az egyszerű, hétköznapi ember is vívja a maga harcát – itt, Székelyföldön is, nap mint nap. Például csendes forradalom zajlott a minap Marosvásárhelyen a Székely szabadság napján, mert egy székely ember számára forradalom az, ha kiáll az igazáért, a népéért és az ősei által hagyományozott önrendelkezés eszméjéért. Az egyszeri ember mindennapi forradalma az is, amikor nem hagyja magát elnyomni a bürokrácia útvesztőjében, ha magyarul beszél a hivatalokban, még akkor is, ha olykor ezt nem nézik jó szemmel. Ahogy revolúció az is, ha magyar iskolába íratja gyermekét, mert ezzel nemcsak az identitását védi, hanem örökül hagyja a legnagyobb kincset, az anyanyelvet a sorban következőknek. Ha magyar újságot vásárol – ami manapság, a digitális világban értékelendő tett –, az is egyfajta küzdelem, szabadságharc a nemzet fennmaradásáért. Színházba járni, sporteseményeken szurkolni, támogatni a helyi közösségi kezdeményezéseket, kultúrát – ezek is mind olyan apró, mégis jelentős hőstettek, amelyek hozzájárulnak egy összetartó társadalom életerős lüktetéséhez. A hétköznapi ember számára az is harc, ha jobb megélhetésért küzd, ha kiáll a méltó fizetéséért, ha petíciót indít, közösséget szervez egy jó ügy, cél érdekében. És szabadságharc az is, ha valaki nyíltan elmondja a véleményét a világ dolgairól: a háborúról és békéről, a klímaválságról, a szabadságjogok helyzetéről. Ma, amikor a közösségi média tele van manipulációval, félinformációkkal és hazug-hangzatos szlogenekkel, egyre nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy valaki ne csak meghallgassa, hanem kritikusan értékelje is a világ történéseit, benézve a függönyök mögé. Sokan érzik úgy, hogy a véleményük, apró tettük elenyészik a zajban, de aki mégis kiáll a fentebb soroltakért, az valójában egy modern mindennapi forradalmár. Az apró cselekedetek sokszor erősebbek, mert ne feledjük, a valódi változás mindig alulról, tégláról téglára épül. 
Március idusa van. Emlékezzünk a szabadságharcos hősökre, és támaszukra, az istenadta népre, a mindennapok arctalan vitézeire, a mókuskerék bajnokaira, akik a következő generáció számára is átadták, átadják a stafétát. Mindennapi forradalmunk ma nem fegyverekkel zajlik, hanem kitartással, bátorsággal és tudatossággal: egy igazságosabb és szabadabb világért.