Zűrzavaros tanévkezdés elé nézünk. Talán sztrájk lesz, talán csak tüntetések, de a sötét felhő ott lebeg a közoktatás felett. A kormány válságkezelő intézkedéscsomagja alaposan megrengeti a jelenlegi rendszert; vannak ugyan, akik egyetértenek az átszervezés szükségességével, annál többen kongatnak viszont vészharangot.
Eközben – erről már sokszor, sokan, mi is írtunk – száz sebből vérzik a hazai közoktatás. Ennek ellenére vagy épp emiatt nagy kérdés, hogy miért pont az oktatási rendszert pécézte ki elsők között a kormány, amikor a megszorítások, spórlás lehetőségeit térképezte fel. A rendszer, amely az ország jövőjének talán egyik legfontosabb eleme, valóban reformra vár. De nem a nadrágszíj meghúzására, nem a terhek növelésére – ezek semmiképpen nem jelentenek jobbítást, egy új kezdetet végképp nem. Miközben évek óta létezik egy törvény, amely a hazai GDP 6 százalékát írja elő a tanügynek, ez még sosem valósult meg, a 3 százalék körüli ráfordítással Európa sereghajtói között vagyunk. Az uniós átlag 4,7 százalék, de vannak országok, ahol a nemzeti össztermék ennél nagyobb hányadát fektetik be a jövő generációinak oktatásába, Izland például 7,1 százalékon áll, Észtország – amely néhány röpke év alatt mindenféle nemzetközi felmérés szerint az élvonalba került az oktatás szempontjából – 5,8 százalékon! 

Funkcionális analfabetizmus, tanárhiány, elöregedő pedagógusközösség, kiégés, nagymértékű korai iskolaelhagyás, ijesztő vizsgaeredmények – csak néhány közoktatásunk nagybetegségének tünetei közül. Egy tanulmány szerint ráadásul gyakorlatilag két Románia létezik: a vidéki Románia és a gazdaságilag fejlettebb régiók nagyvárosainak Romániája. A nyolcadikosok ún. abszolváló vizsgájának adatai alapján ijesztő látlelet körvonalazódik. Például csak az idén közel hétezer gyereket vesztettünk el, akik meg sem jelentek a szintfelmérő vizsgán, a hiányzók fele 13 megyéből származik és háromnegyede vidéki. Falusi közegben ugyanakkor óriási, akár hárompontnyi a különbség a tanulmányi átlag és a vizsgajegyek között, mintha azért adnának jó jegyet a gyermekeknek, hogy valahogy maradjanak a rendszerben, a vizsga pedig egy akadály, amit sokan meg sem próbálnak megugrani – ha pedig mégis, akkor a nagy átlag az 5-ös médiát épphogy súrolja, a települések mintegy 60 százalékában a tanulók legkevesebb húsz, de van, ahol száz százalékban az ötös átlagot sem tudják elérni. Hatalmas a szakadék a városi és vidéki környezetben élő fiatalok tudása és teljesítménye között, a gyönyörű, 10-es átlagokról szóló hírek elrejtik a valóságot, hogy sok településen az 5-ös is csak álom. Szakadék tátong aközött, amit hiszünk, hogy tudunk, és aközött, amit valójában tudunk, és ennek óriási következményei vannak: a középiskolák felkészületlen diákokat vesznek fel, a gyermekek pedig végül elveszítik a bizalmukat önmagukban és az iskolában. Amit valahogy végignyúznak – vagy nem. Kínlódnak itthon, vagy kitermeljük minden évben Európa spárgaszedőit. És ezek nem véletlenszerű, hanem évek óta fennálló strukturális problémák, és mégis alig beszélünk róluk!
Az országos értékelő vizsga térképén, akárcsak a gazdasági térképen, szépen kirajzolódik délen, Moldvában és számos vidéki területen a „másik” Románia, de – úgy tűnik – vezetőink nem tartanak tőle…
Pedig évről évre fiatalok százezreit veszíti el innen az ország ideiglenesen vagy véglegesen, valószínűleg legnagyobb számban a legkevésbé képzetteket, akik aztán egy életen át egy átmeneti térben léteznek, akik alig képesek a körülöttük zajló történések megértésére, valamint a legképzettebbek egy hányadát, akiknek szűk és levegőtlen a hazai tér. 
Pedig az elnökválasztás (is) húsbavágóan rámutatott, hogy milyen széles a mesékkel, konteókkal megvezethető tömeg, és ez a tény milyen veszélyeket hordoz magában. Egy, a napokban ismertetett közvélemény-kutatás ráadásul hangsúlyos nosztalgiát mutat a kommunizmus iránt, a megkérdezettek több mint 66 százaléka szerint Ceaușescu jó vezető volt…
A tervezett megszorítások épp ezt a „másik” Romániát érintik a leghátrányosabban. Összevont iskolákkal, nagyobb osztálylétszámmal, ösztönző juttatások nélkül, települések között ingázó, leterhelt tanárokkal csak tovább mélyül a szakadék.