Szombat este egy Think&Drink címmel meghirdetett tudományos előadásra készülök, amely evolúciós pszichológiai szemszögből vizsgálja a párválasztás és féltékenység kérdéskörét. Az esemény annyiban ígérkezik szokatlannak, hogy a helyszíne nem valamely kulturális központ, hanem a nemrég megnyílt Kultera, így az ismeretterjesztés egy barátságosabb, kötetlenebb formában valósulhat meg. Enyhe fenntartásokkal lépek be a kávézóba, arra számítva, hogy üres asztalok és néma csönd fogad – hiszen mégis hány embert érdekelhet egy evolúció-elméleti prezentáció szombat este Csíkszeredában?
Mindig is úgy tapasztaltam, hogy városkánk alázatosan hordja méretének egyszerre üdvös és terhes pecsétjét. Szép hegyeink óvnak, de izolálnak is, az utcák csendje nyugalmat áraszt, de hiányt ébreszt. Alig van mozgás, mégis lehetetlen úgy bemenni egy nagyobb üzletbe, hogy a kasszánál állva valamelyik ismerős – kedves vagy kellemetlen – ránk ne köszönne. A hagyományainkat és az időt megmerevíti a jég, az újdonság sziluettje fenyegetőnek hat a ködben.

Ez az ambivalencia mélyen él a tudatunkban, és folyamatos dilemmában tart. Huszonéves korosztályom véleménye sokáig az volt, hogy „ide leghamarabb szülni jövünk” – hiszen elképzelhető, hogy kisgyermekes családok számára elkezd vonzóvá válni a hely változatlansága, de mi van velünk, a még helyüket kereső, egyetemről frissen szabadult Z generációval? 
Habár az elmúlt években egyértelmű akarat mutatkozik arra, hogy a fiatalok számára is opciónak tűnjön az itthon maradás – az egyetem folyamatos fejlesztése, a fesztiválok színesedése mindenképp erre mutat –, nem alakultak ki olyan kulturális terek, amelyek lehetővé tennének valami kollektív, mindennapos közösségépülést. Kettősség jellemzi a szocializációt: mindenkit ismerünk szegről-végről, mégis egyedül érezzük magunkat. Mélyen gyökerezik bennünk valamiféle fenyőfa-virtus – tűlevelekkel és hajlíthatatlan törzzsel fogadjuk a közeledni vágyót, és ez a mindig gyanakvó mentalitás szinte lehetetlenné teszi a kapcsolatteremtést. 
Épp ezért döbbenten tapasztalom, hogy a Kultera szűk terében egymás hegyén-hátán összezsúfolt idegenek tömege fogad. A mindenféle korú, színes csoport közös asztaloknál, egy-egy pohár borral várakozik. Két ismeretlen lány helyet szorít nekem maguk között. Aztán elkezdődik az előadás.
És perceken belül egyértelművé válik, hogy valami több, valami fontosabb lesz annál, mint aminek indult: spontán, organikus módon közös gondolkodó- és vitaestté alakul át fokozatosan. Kérdések, megjegyzések, ötletek cikáznak, női–férfi szemszögek ütköztetése kezdődik el, és zajlik egyre hangosabban. A közönség tulajdonképpen átveszi a stafétát. Különböző generációk különböző hangján osztanak meg különböző tapasztalatokat, de olyan építő, nyitott stílusban, amelyhez foghatót nagyon ritkán tapasztaltam, pláne egy teljesen véletlenszerűen összeverődött társaságban. Pláne itthon.
A másfél órásra tervezett program éjjel fél egykor ér véget. Meleg kézfogásokkal búcsúzunk vadiúj ismerőseinktől, az arcokon hálás mosolyok, a szemekben a valami új erőre kapott szikra.
Mintha mindannyiunkban egyszerre ért volna meg a gondolat, hogy itt vagyunk, a város huszonévesei ugyanazzal az igénnyel, és végre valahára készen rá, hogy tétlen várakozás helyett önmagunknak teremtsük meg azt a szociokulturális teret, amely annyira hiányzik. Csak puhítani kell a kérgesedett mentalitáson, lerázni a tűleveleket magunkról, és a csíki közösségről alkotott pesszimista kép is átrajzolhatóvá válik. 
Ez a szombat esti találkozás mindenekfelett arról szólt, hogy mindannyian ugyanannak a közösségnek vagyunk a tagjai. Tulajdonképpen generációtól függetlenül is. Kollektív felelősségünk tehát, hogy olyan közösség legyen, amelyben otthon érezzük magunkat.