Kilencvenhat lépcsőt kellett megmásznom, amíg felértem kolozsvári, harmadik emeleti szálláshelyemre. A Kolozsvári Magyar Napokra jöttem, szabadságon voltam és elég pihent is ahhoz, hogy megszámoljam a lépcsőfokokat. Naponta többször végrehajtottam a gyakorlatot, kardióedzésnek sem volt utolsó. A Kincses Városban nagyobbak a távolságok, mint a székelyföldi városokban, néha egy egyszerű sétának is sportértéke van. Pedig nem feltétlenül sportolni akar az ember, ám a különböző fesztiválhelyszínek közötti séta önmagában elég ahhoz, hogy a nap végén 10 kilométeres megtett távolságot mérjen az okostelefon lépésszámlálója. Csíkszeredában kétszer körbe lehet járni a várost ugyanannyi erővel. Ám az ember már csak olyan, hogy az öncélú mozgáshoz, azaz a sportoláshoz motivációra van szüksége, anélkül elég nehezen veszi rá magát. Ez az, amit egy nagyvárosi fesztivál simán megold. A különböző rendezvényhelyszínek közötti helyváltoztatásnak ugyanis célja van. A Farkas utcai kirakodóvásár kínálatát végignézni látszólag céltalan őgyelgés – de csak látszólag. Valójában a megismerés vágya hajtja a látogatót, és ez a kíváncsiság szerintem alig különbözik az asztrofizikusok kíváncsiságától, akik az univerzum rejtélyeit akarják megfejteni. Legfeljebb nem annyira emelkedett – de földhözragadtsága ellenére ugyanúgy kíváncsiság marad.

Ezt a kíváncsiságot sajnos a hétköznapokban a legtöbbször nem engedhetjük meg magunknak. Ha megyünk valahová, akkor nyomós okunk kell rá legyen, különben elpazaroltuk a drága időnket. Nem teszünk fel kérdéseket, ha a várható válasz nem valami praktikus célt szolgál. Tesszük a dolgunkat és várjuk a hétvégét. A legtöbbször aztán persze hétvégére is kerül valami halaszthatatlan tennivaló, amit csak ilyenkor tudunk elvégezni. Talán ezért találták fel a fizetett szabadság „intézményét”. Ilyenkor érünk rá létezni. Nem a véletlen szülte a mondást, hogy „meghalni sincs időm”. Ez persze többnyire erős túlzás, de jól mutatja, hogy a beszélő úgy érzi: nincs mozgástere, teljesen be van táblázva. 
Márpedig a mókuskerékből időnként ki kell lépni, különben becsavarodunk. Az sem baj ilyenkor, hogy kilencvenhat lépcsőt kell megmászni, hogy célba érjünk. A lépcsőfokok számolása közben ráérünk gondolkodni, miközben minden lépéssel egyre közelebb kerülünk a célunkhoz. Hirtelen úgy tűnik, van értelme, célja annak, amit teszünk. A szorgos hétköznapokban ugyanis ez nem mindig egyértelmű. 
Tény, hogy a nyári fesztiválok világán túl nem sok szívderítő dolog vár ránk. Úgy rémlik, időtlen idők óta tart az orosz–ukrán háború. Hiába borzalmas: hozzászoktunk. Itthon pedig a kormány egymás után jelenti be a megszorító intézkedéseket, amelynek az árát bizony javarészt a lakosság fizeti meg. Nem elég az infláció, az állam is belenyúl a zsebünkbe, mert az övé már régen üres. Nem is jó ezekbe mind belegondolni. Erre jó a kilencvenhat lépcső, amelyet megmászhatunk. Mert ennek az egyszerű tevékenységnek van értelme, célhoz érünk. Márpedig, ha létezik olyan tevékenység, amelynek van értelme, az reményt ad a nehéz időkre. Lám, mi mindenre lehet következtetni kilencvenhat lépcsőből.