A magyar államalapítás ünnepe alkalmából magyar állami kitüntetéseket adott át a múlt héten Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, erről lapunk hasábjain részletesen beszámoltunk. Az ünnepélyes átadó után néhány percig, egy kivételével, az összes kitüntetettel beszélgethettem. Közülük hármat viszonylag jól ismerek. Emberóriásoknak tartom őket, akik őszinte alázattal, kitartással és hűséggel szolgálják közösségüket, még nyugdíjasként is.
Az általam kevésbé ismert kitüntetettekkel is megtisztelő volt találkozni. Szívderítő volt hallgatni a 89 éves Balázs Anti bácsi nyugdíjas pedagógus és fafaragó ízes székely humorral, furfanggal átszőtt történeteit. Néhány perc alatt is sokat lehet tanulni a lámpás emberektől – ahogy a méltatásokban nevezték őket. Anti bácsit a róla szóló laudációban is idézték, de a beszélgetésünkben ő maga is említette: „Ha beszélsz, állj magasra, hogy lássanak, beszélj hangosan, hogy értsenek, és röviden, hogy szeressenek!”

Sok szónok megfontolhatná közösségi ünnepeink előtt. Nagy Veres Hajnallal, a Zernyesti Missziós Egyházközség lelkipásztorával is beszélgettem, akinek gyülekezetéhez a zernyesti, barcarozsnyói, barcaszentpéteri, botfalusi, feketehalmi, szászhermányi és vidombáki közösségek tartoznak. A szolgálat kihívásairól kérdeztem. Elmondta, száz kilométerre lakik a legközelebbi közösségtől, de a távolság kevésbé, inkább az elöregedő közösségek jelentenek kihívást számára. Kevesen vannak, egyre több az erőtlen ember, de hangsúlyozta, az élni akarás, a megmaradás erős. Rotációs módszerrel keresi fel a gyülekezeteket, így mind a hat közösségbe kéthetente jut el. Tapasztalatai szerint egy-egy istentisztelet a karácsony élményével és örömével hat, s a hívek nemcsak az istentiszteletnek, Isten igéjének örülnek, hanem egymásnak és a magyar szónak.
Elgondolkodtató helyzetképet vázolt a lelkipásztor. Talán a tömbben élő székelység sorsát is előrevetíti. Láthatjuk, mi is fogyatkozunk, amint arról szintén beszámoltunk, már megyénkben is szűntek meg magyar osztályok, továbbra is sok fiatal külföldön keresi a boldogulást, kevesen térnek haza, akik itthon élnek, azokat sem sok jóval kecsegtetik az ország vezetői. Azután egyre nagyobb mértékű a nyelvromlás, a könyvolvasást kiszorítja a közösségi oldalakon való szörfözgetés, és bőven akadnak, akik a hagyományok továbbadását akadályozzák, vagy a hit megélését és a vallásos életet csak imitálják – „mert így szoktuk”, az ünnepek kirakattá silányodnak…
Talán az utolsó órában vagyunk az önazonosságvesztés folyamatában. Bármennyire is hisszük a természetest, nem az. Ezért véleményem szerint felelősséggel kell viselnünk kultúránk továbbadását, hitünk megtartását. Nagy Veres Hajnal a szórvány szomorú, de valós helyzetének ismertetése után egykori tanárát, néhai Kozma Zsolt professzort idézte: „A jövő az Isten tenyeréből nő ki.” Mint mondta, e gondolatot lelkipásztori hivatásául választotta, és ha a gyülekezetének helyzetét tekinti: „Elkeserítő a jövő, de az Úristen nem arra tanít, hogy a számokat nézzük, hanem arra, hogy az igét hirdessük, a gyülekezet tagjait pásztoroljuk, szeressük, karoljuk fel.”
E gondolatok minket is arra késztethetnek, hogy ne a számokat figyeljük, ne várjuk meg, hogy egy-egy vasárnap a karácsony élményével hasson, és csak egy-egy plébános, lelkipásztor, pedagógus bátorítson, segítsen. Az acsarkodás, széthúzás helyett igyekezzünk mi magunk világító lámpások lenni. Mutassunk példát hűségben, kitartásban, szeretetben a családban, a közösségben és a nemzetben egyaránt. A jövő valóban az Isten tenyeréből nő ki, de rajtunk is múlik, hogy lesz-e benne elég mag, amelyből hit, kultúra és közösség fakad. Ünnepeink akkor nyerik vissza igazi fényüket, ha nem csupán kirakatok, hanem belülről fakadó hitvallások lesznek.