Könyvtárakat megtöltő szak- és szépirodalom szól a romák ezeréves vándorlásairól, más népekkel való együtt élésükről, arról, ahogy Európa történelmében számos viszontagságot éltek át és álltak ki. Helyzetük sok száz éve, mióta letelepedtek egy-egy helység szélén, többnyire azokban a városokban és falvakban, amelyek gazdaságilag fejlettebbek voltak, és ha másként nem is, de alkalmi munkával megélhetést biztosítottak számukra is, voltaképpen egyszerre változó és változatlan. Esetükben a kisebbség–többség viszonyulását rendszerint egyensúlykereső magatartással tárgyalják, tárgyaljuk, leginkább csak oda lyukadva ki, hogy egyrészt alapvető az adott ország területén érvényes társadalmi szabályok, normák és törvények betartására, másrészt értésre, megértésre, közös kölcsönös elfogadásra is szükség van. Idetartozik az az aspektus, hogy a romák erősen ragaszkodtak és ragaszkodnak a mai napig is egyes szokásaikhoz és hagyományaikhoz, ezekből nehezen engednek, még úgy is, hogy ennek okán a többségi társadalom ellenállásába ütköznek. Én egyébként úgy látom, ezen a téren úgynevezett külső integrációs törekvések által mintha nem is lenne szerencsés beavatkozni. 

Elég sok informális telepet ismerek első kézből, azt viszont nem állítom, hogy alaposan ismerem ezen közösségek helyzetét, problémáit. Láttam példát arra is, hogy nem irigylésre méltó helyzetben élők éltek a felkínált lehetőségekkel, és saját erőfeszítésüket latba vetve jobbá alakították életkörülményeiket; és láttam példát arra is, hogy elutasították vagy nem vették komolyan a nekik felkínált lehetőséget, cselekvés helyett inkább sopánkodtak, és a többségben élőket kárhoztatták rossz sorsukért.
Az együtt élés során ma a következő fogalmak kerülnek előtérbe: politikai korrektség, pozitív és negatív diszkrimináció, integráció. Ezeknek kétségkívül mind megvan a maguk értelme és haszna, de szerintem a probléma abból fakad, hogy ezeket a fogalmakat gyakran összemossák, s ezáltal gyakran alakulnak át kétélű fegyverré. A fogalmat, amely egyik helyzetben a közösség védelmét szolgálja, más helyzetben nem nehéz takaródzásra, felelősséghárításra használni. Ilyenkor gyakran az önkormányzatok kerülnek középre, tőlük várja mindenki a megoldást, és mindenki azonnali, gyors és sokszor a saját érdekeit kiszolgáló eredményt akar, alig-alig téve kis engedményeket a másik irányba. Emiatt, ha nem elég egyenes a kommunikáció, maguk az önkormányzatok is csapdahelyzetbe kerülnek. 
Az informális telepeken élők úgy érzik, ott ragadtak a sárban, és nem érkezik a segítség úgy, ahogy ők elvárnák. A többség meg úgy érzi, hogy a másik oldal semmibe veszi a szabályokat, amelyeknek ők viszont kénytelenek a terheit nyögni. Ez az állapot feszültséget generál, arról nem is beszélve, amikor távolról különböző jog- és érdekvédelmi szervezetek is beszállnak a diskurzusba, sokszor egyoldalúan, egyetlen nézőpont alapján elbírálva a helyzetet. Hatalmas tehát a problémahalmaz mérete, és a folyamatban sok a hibalehetőség. A tények azt mutatják, hogy megoldóképlettel senki sem rendelkezik. De az egyik következtetés, amit nekem sikerült levonni: lehet, hogy az egyéni erőfeszítés önmagában nem mindig elég, de az biztos, hogy nélküle nincs közösségi előrelépés.