„Nem európai kinézetű” ételfutárt bántalmaztak nemrég Bukarestben, aminek sokak szerint egy szélsőséges román politikus felhívása ágyazott meg („Utasítsátok vissza a rendelést, ha nem román szállítja ki!”). Ilyenkor felmerül a politikusok, a közbeszédet befolyásolók felelőssége, és hasonló esetek kapcsán mindig a kolozsvári példa jut eszembe: a Gheorghe Funart háromszor is a polgármesteri székbe juttató polgárok tömegei nem tűntek el, azaz egyáltalán nem biztos, hogy ma már jobban szeretik a magyarokat, mégis megváltozott valami, húsz éve ugyanis még elképzelhetetlen volt, hogy magyar együttesek koncertjétől legyen hangos a Kincses Város főtere. Ma is hallani ugyan felháborító esetekről, amikor magyarokra rászólnak, vagy megverik őket, de mint a Kolozsvári Magyar Napok példája is mutatja, a többség hozzászokott a nyílt térben ünneplő magyarok tömegéhez, megértette, hogy most már „nem trendi” az, amit egykor Funar képviselt. Mindez pedig a helyi vezetőség hozzáállásának eredménye is, hiszen ha egyéb kérdésekben sorozatban elnyerte a választók többségének bizalmát, akkor hatni tud ebbe az irányba is, úgymond hallgatnak rá.

Ebből a szempontból mindegy, hogy őshonos közösségről vagy bevándorlókról beszélünk. Mert ugyanígy, ha nem „tematizálják” ellenségesen a vendégmunkások kérdését, akkor a fent említett bukaresti bántalmazás előfordulásának valószínűsége is csökken. Nagyon sokakban ugyanis ott lappanganak különféle indulatok, amit az illemszabályoknak, netán a jólneveltségnek köszönhetően palástolnak ugyan, de a szélsőséges gondolatok bármikor könnyen felszínre törhetnek politikai üzenetek hatására. Oda jutottunk (vissza?), hogy „nem fehér fajú” bevándorlók elleni tüntetést szerveztek Bukarestben…
Akkor is a fent említett indulatokat táplálják egyes politikusok, amikor arról beszélnek, hogy megváltozott az utcakép a nyugat-európai nagyvárosokban. Sokan vélik úgy, hogy a baloldal már elkoptatta a rasszizmus szót, de hát az utcaképre utaló kijelentés mégiscsak az ilyenfajta előítéleteket erősíti, hiszen azt sugallja, hogy nem lehet, mondjuk, francia vagy holland egy nem fehér bőrű ember. („Brüsszelben már alig látni fehér embert!”, hallhatunk több ilyen szörnyülködő beszámolót; a nyugati városnevek tetszőlegesen behelyettesíthetők.) Holott, külvárosi gettók ide, frissen érkezettek tömegei oda, a gyarmatosítás és a sok évtizede zajló bevándorlás nyomán ránézésre nem lehet megállapítani Párizs utcáin, hogy az éppen szembejövő színes bőrű járókelő hány generáció óta él ott, vagy mennyi köze van a francia kultúrához, esetleg európai uniós állampolgárként érkezett-e egy több ezer kilométerre lévő egzotikus szigetről, amely egyébként francia terület, azaz az EU része. Vagy netán turista. (Amúgy ha az európai tereken, utcákon, parkokban lévőknek látszólag semmi közük nincs a helyi kultúrához, akkor is elítélendő leszólítva provokálni őket, mint ahogy azt az interneten terjedő videókban teszik egyes, angolul beszélő, fehér bőrű, hetyke legények.)
Angliában élő ismerősöm mesélte, hogy egy önkormányzatnál kelet-közép-európaiak integrációját segítették, amelynek része volt a befogadó ország kultúrájának bemutatása, ennek során pedig arra is kitértek, mit illik és mit nem az ottani társadalomban – például nem illik megkérdezni egy színes bőrűtől, angol-e, vagy hogy a szülei, nagyszülei honnan jöttek. Azt is elmondta az ismerősöm, hogy általában a britek egy kalap alá veszik az európai, ázsiai és afrikai bevándorlókat: számukra a kelet-közép-európai vendégmunkások ugyanúgy „immigrant”-nek számítanak, mint a frissen érkezett szírek vagy szudániak.
Néhány éve a Brexit-kampánnyal összefüggésbe hozható eset történt Angliában: pár suhanc meggyilkolt egy vendégmunkást, mert az nyilvános helyen telefonon lengyelül beszélt… Amikor ilyen hírt hallunk, hogy kinézete vagy beszéde miatt idegennek vélt személyt megtámadnak az utcán, eszünkbe juthat, hogy románok milliói, magyarok százezrei, akik Nyugat-Európában dolgoznak, bármikor áldozattá válhatnak, köztük hozzátartozóink, barátaink. Ide vezet az, ha a politika bátorítja, felszínre hozza egyesekben az akár tettlegességhez is vezető bunkóságot. Ráadásul magyarként duplán van esélyünk ennek elszenvedésére: nemcsak külföldön, hanem itthon is.