Van egy – viszonylag rejtett – kedvenc helyünk egy tó partján. Itt ismerkedtünk meg sok évvel ezelőtt egy fiatal, kétgyermekes családdal, akik több tíz kilométerről, de rendszeresen idejárnak nyaranta feltöltődni, „strandolni”. Ide, ahol a füveken, fákon, virágokon, köveken kívül semmi egyéb: se lángos, se sör, se hangos zene nincs. Láthattuk, ahogy a gyermekek évről évre egyre biztosabban úsznak a természetes vízben, ahogy eljátszanak a kövekkel, ahogy megtanulnak eveződeszkával bánni. Épp a múlt hétvégén mesélték, hogy előző este kimentek a lakóhelyüktől kissé odébb eső, magasabb dombra, hogy a vadonban, fényszennyezés nélkül csodálhassák meg a nyár utolsó teleholdját, és hullócsillagot nézni is kijárnak elég gyakran ebben az időszakban.
Még jár ide néhány ember, családok is, akik a csendet keresik, a víz természetes illatára vágynak a klórozott strandmedencék helyett, és gyakran megvárják, hogy a fák mögött lebukjon a nap, mert akkor az erdőből előkúszik az avar gombaaromával fűszerezett kesernyés fuvallata. Akik azt sem bánják, hogy néha bele kell fújni a sípba, mert van egy-két medve, amely ugyancsak szereti ezt a helyet…
Ezeknek az embereknek a gyermekei számára nagy eséllyel önmagában is élmény lesz a természet. Vagy másképpen fogalmazva: nem kell tartani az élmény­kihalástól. Nemrég olvastam, hogy kétszáz év alatt több mint 60 százalékkal gyengült az ember és a természet kapcsolata, és emögött nemcsak az urbanizáció és a biodiverzitás csökkenése áll, hanem az is, hogy a szülők egyre kevésbé adják át a természet iránti érdeklődést utódaiknak. Eltávolodás, „nem értés”, elidegenedés jön létre, és ez az élménykihalás, a természeti élmények eltűnése a mindennapokból. Több kutatás is bizonyította már, hogy ez nemcsak az egyének mentális jóllétére hat negatívan, hanem a természetközelség megélése nélkül a környezettudatosság is nehezen megy.

A vizsgálatok arra is rámutattak, hogy a gyermekkorban szerzett élmények és a szülői minták alapvető fontossággal bírnak abban (is), hogy miként alakul a természethez való kötődés. Azok a családok, ahol a korai természetkapcsolat és természetélmény adott, ahol elmennek patakcsobogást hallgatni és holdat nézni, nagy valószínűséggel olyan gyermekeket nevelnek, akik maguk körül meglátják és értékelik, ami van, felelősséget éreznek a táj iránt, és nem futnak feltétlenül mesterséges, művi és talmi élmények után. Nekik talán nem annyira kell majd az „adrenalin”, a pluszizgalom, ami mifelénk hívószóvá vált a turizmusban, hanem épp az elcsendesülés lehetősége lesz a fontos. A kiszakadás a mindennapokból. Hiszen tudjuk, tapasztaljuk, hogy manapság a hétköznapok mennyi pluszizgalommal, szorongással járnak, a természet viszont képes a megtépázott idegrendszert kisimítani, megnyugtatni, feltölteni „jófajta” energiával. Ha otthonosan mozgunk a természetben, ha leköt a felhők játéka az égen, ha megtanultuk észrevenni a legapróbb érdekességet is, figyelve, nézelődve, a látványba, illatokba belefeledkezve járunk erdőn, mezőn, az már-már szinte terápiás hatással van az agyunkra, mert olyan mechanizmusokat, idegpályákat hoz működésbe, amelyeket a mindennapokban nem annyira használunk.
Minél többen kötődnek ilyen módon a természethez, annál könnyebb a természetvédelmi, környezettudatos szempontokat is érvényesíteni a turizmusban. Mert éles az ellentét a mindenáron programot hajhászó turizmus és aközött, amikor az élményt maga a természet adja, úgy, ahogy van. Aközött, amikor hatalmas tájsebet ejtünk egy bobpályáért, amikor kvadok, motorok hangja, a büfékből kiáradó zene veri fel a csendet, és aközött, amikor csupán a levelek susogása, az esőcseppek kopogása, a megroppanó faág, a madarak hangja, a víz csobogása a „zaj”. Amikor gyalog, lóháton, bringán haladunk az erdei ösvényen, a természet is élheti a saját életét, olajfoltok és bűz nélkül…
Nem véletlenül terjed tőlünk nyugatabbra egyre inkább a slow travel, a lassú utazás, aminek a lényege, hogy a turista a felfedezésre, a bevonódásra, a jelenlétre szán időt, a helyi kultúrával való ismerkedésre és a tájjal való kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. A „lassulj le, lépj a fékre, és élvezd az utazást, azt, ami van” mottó bizony szembemegy a tömegturizmussal, sokkal inkább a fenntartható turizmus irányába hat. Lehet választani, mit akarunk magunknak, és milyen jövőt gyermekeinknek meg a minket körülölelő természetnek. Ami nálunk csodálatosan gazdag és szép.