Egy csapat hangos, jókedvű fiatal a település utcáin végigvonulva szívderítő és reményt keltő látvány – egy székelyföldi kisvárosban azonban mégis megtörténhetett, hogy mindez a középiskolás diákok ellen irányuló gyűlölethullámmá alakult. Az egy héttel ezelőtti kézdivásárhelyi diáknapok egyes résztvevői ruházatuk és felvonulásuk kapcsán kerültek sértő, negatív kommentek középpontjába, legfőképp azért, mert egyenpólójukon egy rózsaszín női fürdőruha képe szerepelt, és ezt a felsőt fiúk és lányok egyaránt viselték. A véleményalkotók egy része politikai pártokhoz kötötte a megmozdulást, mások a szexuális kisebbségek jogaiért kiálló közösségekhez társította azt. A gyűlöletkeltő kommentek és közösségi oldalon történő véleménynyilvánítások odáig fajultak, hogy szülők, tanárok és diákszervezetek álltak ki a fiatalok mellett, hirdetve a nyitottságot, elfogadást és erőszakmentességet. 

Egyre szélsőségesebbé váló világunkban mind kevésbé toleráljuk a másságot – amelyet kis közösségeinkben legtöbbször már az öltözködés alapján megállapítunk. Egy merészebb színösszeállítás, erősebb smink, az elfogadottnál bővebb vagy szűkebb ruházat már elég ahhoz, hogy messzemenő következtetést vonjunk le a viselőjéről. A jelenséget szinte naponta tapasztalom falusi és kisvárosi környezetben, mégis meglepett az említett, a közösségi térben kibontakozó gyűlölethullám. A közösségi média felerősíti és kimondhatóvá teszi mindazt, amit korábban csak a négy fal között mertünk vállalni, szinte még magunk előtt is szégyellve, hogy híján vagyunk a toleranciának. Hogyha azt gondoljuk, ezek „csak” átgondolatlan kommentek, tévedünk: a felháborodott, gyűlölettől hangos vélemények igenis léteznek, szelídebb változatuk a „fiam, nem lesz belőled semmi”, „ha nem megy a tanulás, ne menjen a bulizás sem” típusú, mindennaposnak mondható, cseppet sem motiváló intések.
Miközben évről évre kevesebben vagyunk, részben a születésszám csökkenése, részben a nagymértékű kivándorlás okozta népességfogyás miatt, feltehetnénk a kérdést azoknak, akik más országot választottak lakhelyül, hogy mi az, amit nem hiányolnak az itthoni életükből? Megpróbáltam, és az általam megkérdezettek többsége azt válaszolta: ott, ahol van, végre nincs megbélyegzés, ítélkezés és kéretlen tanácsok osztogatása. Ha közösség visszahúzó erőként hat a fiataljaira, sohasem lesz valódi fejlődés, csak a múltba kapaszkodó, a jelent ironizáló, „egykor minden jobb volt” életérzés.
Jó eséllyel megtörténhet, hogy azok a fiatalok, akik életkoruk, gondolkodásuk, ötleteik miatt lekicsinylő beszólásokat kapnak, és megkérdőjelezték a rátermettségüket, továbbállnak, és egy elfogadóbb környezetben valósítják meg azt, amit elképzeltek. Ez jelentheti azt, hogy más országban keresnek boldogulást, de azt is, hogy egy másik városban, másik közösségben próbálkoznak. Ahogyan velük bánunk, olyan lesz térségünk jövője és lehetőségei...
Fontos látni ugyanakkor, hogy számos ifjúsági program valósul meg a közeljövőben, ahol a fiatalok tanulhatnak, szórakozhatnak, információkat kaphatnak továbbtanulásról, pályaválasztásról, és megannyi másról, ami őket igazán foglalkoztatja. És legalább ugyanilyen fontos, hogy legyen lehetőség párbeszédre is idősek és fiatalok között: hátha mérséklődni tud az a generációs szakadék, amely megszakítja múlt és jelen kötelékét.