Kedves hívást kaptam a minap. Még alig halkult el az angyal szárnysuhogása és szállt el a karácsonyi bejgli illata, amikor csengett a telefonom, a vonal túlsó végén a szolnoki kosárlabda fáradhatatlan, örökös, mindentudó krónikása jelentkezett be. Lefutottunk pár kötelező udvariassági kört, letegeződtünk, és tisztáztuk, melyik suliban érettségiztem, ki volt a tesitanárom és mikor kerültem el Szolnokról (kimondani is sok, több mint húsz éve már). Majd kedves beszélgetőtársam a lényegre tért, arra biztatott, osszak meg néhány gondolatot a szolnoki kosárlabdacsapat legközelebbi műsorfüzetében. 
Egyszerre lett úrrá rajtam a meglepettség és a meghatottság. Te jó ég, huszonév távlatából valakinek eszébe jutott, hogy engem, a távolra szakadt szurkolót is megszólítson? Hát, hogy van ez? Mert az tény, hogy azóta is követem szeretett csapatom sorsát, minden meccsét megnézem és évente egyszer-kétszer személyesen is ott szurkolok a lelátókon. Na de mégis, nem hasonlítható össze rajongásom, elköteleződésem mindazokkal, akik hétről hétre ott szoronganak a sportcsarnokban otthon vagy idegenben egyaránt. Ahogy mindezt végiggondoltam, az jutott eszembe, hogy dehogyisnem hasonlítható össze. Az én szerződésem is egy életre szól. Akár Szolnokon, akár Csíkszeredában vagyok éppen, a szívem piros-fekete.

Hány és hány száz, ezer, millió ember él távol szülőhelyétől, nagy részük, biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, de ragaszkodik a gyökereihez és keresi a kapaszkodókat identitása, önazonossága megtartásához. Ehhez pedig kitűnő alap a kedvenc csapathoz való ragaszkodás. A sport identitásképző és megtartó ereje hatalmas. Egy csapat neve, színei, eredményei ismerős és ismeretlen embereket kötnek össze világszerte. Egy életen át. Hatalmas közhelynek tűnik? Annak, valóban, de csak azok számára, akik nem élik át és nem élik meg ezt az érzést. Akik pedig élik és érzik, azoknak nem kell magyaráznom. 
Csak egy telefonhívás volt, s az egész hétvégém más hangulatban telt el. Izgatottan vártam a vasárnap estét, amikor a csapat soron következő idegenbeli mérkőzése eredményének tudatában papírra vethettem azt a néhány mondatot, ami megjelenik majd a műsorfüzetben. Aztán az is végigfutott a gondolataimban: hogyan lehet négy-öt mondatba sűríteni mindazt, amit elmondanék? Mert nem elég esélyeket latolgatni, személyessé is kell tenni a sorai­mat, ráadásul meg kell említenem azt is, hogy harminc(!) éve alapítottuk meg az első szolnoki szervezett szurkolói csoportot. Szóval kerestem a szavakat rendesen. Ahogy most is teszem, mert bizony, nem várt meglepetésként ez a felkérés is bekerült a fa alá a többi ajándék közé. 
Azt kívánom az év utolsó napjához közeledve, hogy mindenki találja meg a maga csapatát, a maga színeit, a maga identitását! Szó szerint és képletesen is. A mai zűrzavaros világban talán minden eddiginél fontosabb, hogy ne felejtsük el, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk! Ha tudjuk a választ, az már több mint félsiker.