Huszadik éve rendezik meg a Bukarest Pride Parádét, amin életemben először idén vettem részt, elsősorban attól a közéleti diskurzustól motiválva, amely egyre jobban bekebelezi a „másságról” való gondolkodást. Emellett foglalkoztatott az a kettősség is, hogy amíg a média rendszerint egy sokak számára elidegenítő képet fest az eseményről, addig az ismerőseimtől egészen más beszámolókat hallottam. Itt volt hát az ideje utánajárni a dolognak.

A parádé a Győzelem térről (Piața Victoriei) indul, és a parlamenttől nem messze, a Forrás (Izvorului) parkig tart. Ahogy egy barátnőmmel a gyülekezési pont felé sietünk, sokáig alig látni jeleit a készülő menetnek, szivárványos zászlók helyett főleg a rendőrautók és útlezárások árulkodnak arról, hogy valami készül. Némiképp elbizonytalanodva haladunk tovább, éget a nap, és sokkal több a „Poliția” felirat, mint a felvonuló.
De nincs okunk aggodalomra. A térhez közeledve a kavalkád egyre nagyobb és egyre színesebb, a sugárút már tele emberrel, egy autó-utánfutón DJ-pult, együttműködők és szervezetek színes zászlókat osztogatnak – mi is beszerzünk párat emlékbe. Ötkor van az indulás, ekkorra hatalmasra dagad a tömeg, mégsem nyomorgunk, ráérősen, de nagyon lelkesen halad az emberár. Minden korosztály jelen van: szülők és kisgyermekek, rengeteg tinédzser és fiatal, de az idősebb generációk is bőven képviseltetik magukat: hajlott hátú, sántító néni tartja séta közben a parádé több száz méter hosszú szivárványos zászlajának csücskét.

Szeméremsértő öltözék, provokatív vagy bántó felirat sehol. A szivárványos jelképeket leszámítva semmi szembetűnő nem jellemzi az emberek megjelenését, sok a kreatív, humoros szlogenű póló vagy tábla, de egyetlenegyet sem láttam, ami bármilyen szempontból vitatható üzenetet közvetítene: „Love is a terrible thing to hate” (A szeretetet borzasztó dolog utálni), „Make love not war” (Szeretkezés háborúzás helyett) és hasonló jellegű mottók olvashatók, páran egy széles „What is love?” (Mi a szeretet?) című kartonnal várják a sétálókat, akik olyan szavakat írnak a papírra, mint szolidaritás, egyenlőség, béke.

És úgy látom, ezek nem csupán közhelyek szintjén vannak jelen: az egész felvonulást megindító egység jellemzi. Ekkora, harmincezres létszámú tömegben először tapasztalok valós összetartozás-érzetet. A menetelők civilizáltan, békésen és őszinte életörömmel haladnak együtt, ha összeakad a tekintetem valakiével, széles mosoly a válasz, megy a zászlók cserélgetése, közös kántálás, éneklés, összenevetés. Teljesen mindegy, hogy ki milyen kisebbséget képvisel, egyáltalán kisebbséget képvisel-e, vagy egyszerűen csak az egyenlőség és elfogadás híve. Még a tömeget kísérő rendőrhad is kedélyesen vezényli a vonulást, a lakások erkélyeiről olykor integetnek felénk, kávézókban ülők a kirakatból szalutálnak. Kapunk egy pár ferde vagy kifejezetten megbotránkozó tekintetet is, de alapvetően azok is, akik nem sétálnak velünk, barátságosan figyelnek. Hihetetlen megtapasztalni, ahogy bizalomalapú kohézióba forrnak vonulók, és valóban, az ember dagad a büszkeségtől, hogy egy ilyen őszintén önazonos és empatikus csoport tagja.

Ez a Pride nem a feltűnésről vagy másságról szólt, hanem éppen ellenkezőleg, az el- és befogadottság igényét demonstrálta és elégítette ki. Megerősített abban a hitben, hogy az a csoport, amelyben a hasonlóságokra húzzák fel az identitás kérdéskörét, végtelenszer erősebb, mint az, ami különbségekre épít. A különbözőséget nem lehet leküzdeni – annak sosem volt még jó vége a történelem folyamán. De a sorsközösség jó ok (lenne) arra, hogy összetartsa ezt a nagy, millió színű-formájú hangyabolyt, amit társadalomnak hívunk.

A „pride” szó büszkeséget jelent, és ez a fogalom útmutatóként szolgálhat a szociális gondolkodásról is: egy olyan közösség teremtésére buzdít, aminek büszkén lehet tagja az ember.