Március 8-hoz közeledve minden évben kétértelmű gesztusokkal szembesülök. A nőiségről, nőségről való gondolkodás itthon továbbra is nagyon egysíkú, és az a személyes észlelésem, hogy ahogy a civil szférában az utóbbi időben nyílni látszik az erről folyó diskurzus, úgy igyekeznek a politikai aktorok visszaterelni azt egy szigorúan hagyományos mederbe.

Minden évben egyre több barátnőm kezdi nézegetni az esküvői ruhákat, bérelhető termeket, jegygyűrűket. Közben meglepetten fogadják, hogy az eddig megszokott „mitugrász gyermek” helyett hirtelen felnőtt nőként kezeli őket a környezetük, hiszen a társadalomban számukra kijelölt pozíció betöltésére vállalkoznak.

Én még nem léptem át azt a korhatárt – bár most már nagyon közeledik –, amikor „s mikor jön a gyerek?” című beszélgetésekre redukálódik a viszonyom távolabbi ismerőseimmel, ám az, hogy a körülöttem lévők nagy része már „rajta van az ügyön”, akaratlanul is sürgető várakozásokat ébreszt felém.

Természetesen a kérdés sosem úgy merül fel, hogy szeretnék-e anya lenni, vagy esetleg más elképzeléseim vannak. Egy nő optimális életútját a legtöbben egyenes sávnak képzelik – nincs se erre, se arra, legfeljebb az változhat, hogy milyen hosszú vagy döcögős az út, amely az elköteleződéshez vezet. Identitáskérdéssé válik ennek a függési viszonynak a megteremtése: a társadalom szemében akkor válunk kerek egésszé, amikor feleség és anya lesz belőlünk. A két kifejezés pedig már önmagában is dependenciát jelez: feleség csak férjjel, anya csak gyermekkel lehet az ember. A harminc fölötti egyedülálló nő képe mindenkiből szánakozást vált ki, fel sem merül, hogy a hajadonság tudatos döntés is lehet.

A női függetlenedés ideája tehát csak az anyagi oldalon lehet kívánatos – magánéletünkben továbbra is szomorú, magányos vagy egyenesen önző dolog egyedül maradni.

A nőnap a 20. század eleji munkásmozgalmakból nőtte ki magát, hivatalosan az ENSZ 1977-ben fogadta el ünnepnapként. Ötven éve érdemelnek a nők saját napot – és így is, hányszor kerül szóba félig (de csak félig) vicceskedve, hogy bezzeg a férfiaknak csak a 90- es években lett saját napjuk, hát mi ez, ha nem diszkrimináció. Hiszen hogy is képzeljük, hogy kerek huszonnégy óra erejéig a társadalom ránk figyeljen anélkül, hogy dicséretet vagy kompenzációt várna cserébe.

A közszereplők számára azonban gyakran a nőnap sem több mint kompenzáció a múlt(évezredek)ért. A gesztusok, a tematizáció, amely szinte kivétel nélkül az anyaságra, a láthatatlan munkára, neadjisten az üvegbúrára fókuszál, tulajdonképpen ráerősít a hagyományos társadalmi szerepekre, miközben felmenti azt a rendszert, amely az egyenlőtlenségeket – és így a nőnap szükségességét – teremtette. Ha a két nem ugyanazokat az utakat járhatná be minden akadály nélkül, egyetlen nő sem döngetné az asztalt hivatalos nőnapért, és senki nem érezné szükségét, hogy NŐI vezetőképzést vagy NŐI karrierutakat ajánljanak fel számukra – mindig neonrózsaszínnel kiemelve azt a három betűt. Addig, amíg szükséges ez a fajta exkluzivitás, nem egyenlőségi, legfeljebb szolidaritási gesztusról beszélhetünk.

Az aktuális politikai mozgásokat látva, a nők ellen elkövetett bűncselekmények számából és megítéléséből kiindulva pedig mintha azt látnánk, hogy még a szolidaritásra való jogosultságunk is rendre megkérdőjeleződik.

Az önvédelmi kurzusokra, családon belüli erőszak ellenes panelekre, háziasszonyképzésre épülő rendezvények mindegyike azt mutatja, hogy mi, nők, még mindig csak áldozati, anyai vagy háziasszonyi szerepekben lehetünk hitelesek.

Kinek is szól tehát valójában a nőnap? Hogyan és mit kellene ünnepelnünk?

A szokásos csokor virág, „köszönjük, hogy vagytok” Facebook-poszt, rózsaszín lufik és kivételszámba menő (és minden tiszteletet megérdemlő) helyi NŐI vezetőink exponálása helyett idén március 8-a alkalmából felülvizsgálhatnánk, hogy mi az, ami az egyenlőség jegyében zajlik, és mi az, ami, bár önmagában lehet jóindulatú kezdeményezés, nagyobb kitekintésben mégis a fennálló, káros rendszer megerősítését szolgálja.