Itt a tavasz, nyúlnak a nappalok, mindenki nagy lendülettel gyömöszöli vissza a „téli ruhás” dobozba a füsskabátot és a bélelt bakancsokat. Ahogy rügyet bontanak a fák, felerősödik bennünk a megújulás reménye. 
És elárasztanak a csokinyuszik, a tavaszi kollekciók reklámjai. Hétköznapjaink valamennyi síkján a húsvétot és az új évszakot hirdető üzenetek sokasága jelenik meg. De mit üzennek valójában?
A kirakatok, utcai táblák, online médiumok tartalmainak mindig több rétege van, mint amennyi első ránézésre detektálható, és sokszor anélkül fogadjuk el, sőt, tesszük magunkévá ezeket, hogy belegondolnánk, mit is közvetítenek. 

Mit kommunikál egy szupermodellen látható ruhabrand, mondjuk? Persze, magát a terméket népszerűsíti. De érdemes belegondolni abba is, hogyan, milyen üzenetet vizualizálva teszi ezt. „Azért vegyél ilyen szoknyát, hogy hozzám hasonlóvá válhass” – ez az üzenet. Azaz nemcsak egy ruhadarabot, de egy fajta ideális testképet is árul. Így az adott termék megvásárlása főhajtás is ez előtt a kép előtt. De miért éppen egyik vagy másik testalkat és stílus válik kívánatossá? Egyszer csak ott van, nekünk pedig reagálni kell rá: megvesszük vagy nem. Elfogadjuk vagy elutasítjuk. Megjelenésünk, viseletünk, szóhasználatunk éppúgy többletjelentéseket kommunikál, mint az utcai plakátok és prospektusok. Sokak ezt egyértelműnek tartják: reggelente hosszú percekig dilemmáznak ruhásszekrényük előtt (és egyáltalán nem csak a nők). Nyakkendő vagy nem nyakkendő, magassarkú vagy sportcipő, rúzs vagy szemceruza, hajzselé vagy kalap, színes vagy fekete-fehér… Mindennap egy perszóna-alkotást hajtunk végre, még abban az esetben is, ha nem tudjuk megfogalmazni, hogy végül miért döntünk egyik vagy másik stílusú viselet mellett. Egyszerűen ez reprezentál, ezzel tudunk azonosulni, és kész. 
De hogyan reprezentál egy személyt egy ruhadarab? Mit mond el rólunk?
Az elegancia tiszteletet parancsoló. A tréningnadrág tiszteletlen vagy legalábbis komolyan vehetetlen. A zokni–papucs bűncselekmény. Ezt mindenki tudja. De honnan tudjuk? És miért fogadjuk el? 
Nem tudom, összeültek-e valaha valami háttérhatalmak, hogy meghatározzák, nevetséges-e pizsamában menni irodába és flip-flopban bevásárolni, vagy csak a történelmi és szociokulturális hagyomány alakította ki a nyugati világ öltözködési normáit, de az biztos, hogy ha a dolog mélyére nézünk, nem egyszerűen egy személyes ízlést kommunikál a viseletünk, hanem egy nagy és általános üzenetet is: az emberi személyiség és a tárgyi javak nagyon szoros kapcsolatban állnak. Minden alkalommal, amikor szinte ösztönös módon ítéletet hozunk valakiről a ruházata alapján, ezt a materialista világnézetet erősítjük magunkban és egymásban is. Olyan mélyen bennünk élő „igazság” ez, hogy észre sem vesszük, holott egymáshoz való viszonyunkat is meghatározza.
Egyre közelebb kerülve a húsvéthoz, érdemes újragondolni az anyagiakkal való kapcsolatunkat. A hús­vét éppen a materiális lény, a test feláldozása a lélek feloldozásáért. Amikor testi áldozatról beszélünk, általában a böjtöt, az evés és ivás mérséklését szabjuk ki magunknak. De mi a helyzet az ingóságainkkal? A böjti befelé fordulás azt is kellene jelentse, hogy hátrébb lépünk, átértelmezzük a külsőségekhez való hozzáállásunkat, tudatosítjuk, milyen mértékben azonosítjuk magunkat bizonyos tárgyainkkal. És azok a ruhadarabok, amelyekkel saját ízlésünket igyekszünk kifejezni, mennyiben a mások – környezetünk, társadalmunk – által már jól ismert normáknak való megfelelés vagy épp tudatos ellenállás. Hiszen „az vagy, amit felveszel” – üzeni minden divatcikk, tükör, ítélkező tekintet, amivel szokatlan vagy „igénytelen” öltözékeket illetünk. 
A böjti elmélyülés, a magunkhoz való kapcsolódás lehetőséget ad rá, hogy megkérdőjelezzük azokat a standardokat, amelyek egyszerűsített, felszínes önképeket kínálnak nekünk, és autentikusabban, mélyebbre ásva határozzuk meg önmagunkat. A test feláldozása és az újjászületés, véleményem szerint, ezt is jelenti.