Sokan írták, mondták, gondolták a napokban, hogy miért a gyermekeken csattan a tanügyi dolgozók tiltakozása, miért őket büntették azzal, hogy elmaradtak a tanévnyitó ünnepségek. Kérdezem: Önök szerint ez tényleg büntetés?
Mutassanak nekem egy olyan diákot, aki élvezte bármikor is a tanévnyitót! Bár én évek óta részt veszek ilyen „beindító” eseményeken, sosem láttam gyermeket, aki figyelmesen hallgatta volna az általában unalmas és hosszú beszédeket, inkább azt láttam, hogy jó esetben egymásnak örülnek, beszélgetnek, viccelődnek vagy már bakalódnak, miközben egyre nagyobb lesz a zsivaj, és akárcsak az iskolai napok zömében, pillanatok alatt kialakul a két párhuzamos világ: a gyermekeké és a felnőtteké – akik mondják a magukét, állítólag épp a diákok érdekében, csak valahogy ritkán jön össze a kapcsolódás… Aztán meg láttam riadt szemű előkészítősöket sokszor, akik elveszve érezték magukat a nagy tömegben és zajban. Próbálom megérteni, hogy a szülőknek miért hiányzott annyira a felhajtás, de ahogy láttam, a kicsiknek például sokkal jobb volt, hogy egyből az osztályukba mehettek, ahol meghitt körülmények között találkozhattak a tanítóval, akik többnyire feldíszített termekben, szeretettel fogadták őket. 

Írják, mondják azt is sokan, hogy mekkora ostobaság az oktatás bojkottálása, szegény gyermekek, nem is értik, hogy mi történik. Hát, kérem, mi lenne, ha kihasználnánk az adott helyzetet, és morgolódás helyett beszélgetnénk a demokratikus jogokról – persze a gyermekek életkorához igazítva. Ja, hogy ehhez tájékozottság kell, és igény arra, hogy megértsük, mi történik (újságíró-kolléganőm tegnap alaposan kifejtette ugyanitt, hogy mi áll a tiltakozások hátterében)? Hogy ehhez túl kell lépnünk a saját – gyakran jogos – frusztrációinkon? Valóban, de ha a gyermek érdekeit és jövőjét nézzük, akkor nem árt egy kis erőfeszítést tenni, és otthon, na meg főleg az iskolában pedagógiai szituációként tekinteni az egészre. Itt az alkalom, hogy tegyünk a tudatosabb generációkért, azért, hogy velük már ne lehessen bármit is megtenni, és mondjuk el: a munkabeszüntetés, a tiltakozás, a demonstráció, a bojkott általában alapvető joga a munkavállalónak, hogy így, békés módon, de léphessen fel a munkáltatóval, hátrányos intézkedéseivel szemben. 
És az nem érv, hogy másnak is rossz, mégsem csinál semmit. Nem a pedagógusok hibája, hogy a multiknál, a versenyszférában nem működnek az érdekvédelmi szervezetek, és nem tüntetnek az alkalmazottak, ha húsbavágó intézkedések elszenvedői. És éppen azért, mert közvetve és közvetlenül is a jövőjükről is szó van, igazából nem ördögtől való elvárás, hogy a szülők is kiálljanak gyermekeik oktatói mellett.
Többek között azért, mert kizsigerelt, semmibe vett, alulfizetett, motiváció nélküli, kiégett pedagógus sosem lesz elég jó pedagógus. Mert a belefáradt pedagógus többnyire csak a minimumot nyújtja az iskolában, lead, túlél és ennyi. Nem jár továbbképzésre, nem olvas szakkönyvet, nem követi az új módszereket és kutatásokat, nem akarja jobban megérteni az újabb és újabb generációt. Miért, miközben ezt a pályát választotta? – kérdezhetik. Mert a kezdeti lendület, a hivatásérzet lankad, amikor folyamatos a bizonytalanság, a kapkodás, a túlterhelés, és igen, a társadalmi megbecsülés hiánya. 
Mert ha – gondolják csak át – Önök úgy engedik iskolába a gyermekeiket, hogy otthon egyfolytában az örökké elégedetlen, közben „semmit sem csináló” pedagógusokat, a botrányos tiltakozásaikat szidják, akkor vajon mit ültetünk el bennük? Viszi magával a szembenállást, miközben együttműködésre, egymás iránti megbecsülésre, bizalomra lenne szükség az oktatás minden szereplője között. Ami nem azt jelenti, hogy a szülők, diákok nem fogalmazhatnak meg jogos kritikát, nem lehetnek elégedetlenek adott esetben – mert a békés tiltakozáshoz mindegyik szereplőnek joga van. 
A tavalyi tanévkezdésre írtam, hogy álmaim iskolájában nagyon fontos a gyermekek és pedagógusok jólléte és a szülők elégedettsége. Sajnos, ehhez nemhogy közeledtünk, inkább újabb pár lépéssel távolabb kerültünk az új tanévben…