Túl vagyunk a Hargita Rally idei kiadásán. A hazai ralibajnokság egyik legnépszerűbb futama ez – nem mi mondjuk, hanem azok a versenyzők, akik olykor az ország, néha a kontinens különböző szegleteiből érkeznek ide, és rendre megdicsérik a szervezést, a technikás, erdei szakaszokat, meg úgy általában azt a sajátos székelyes hangulatot, amit nehéz összefoglalni, de annál könnyebb megszeretni.

Székelyudvarhelynek is jól áll ez a szerep: presztízs, turisztikai pezsgés, telt házak, jókedvű vendégek. Egy ilyen hétvégén a város nemcsak házigazda, hanem kirakat is, ilyenkor sokan sokat profitálnak, mások meg… hát, alkalmazkodnak.

Persze nem mindenki tapsol. Korábban voltak, akik nehezményezték, hogy a Kossuth utca három napra kiesett a forgalomból. Ők vélhetően nem jártak a Monacói Nagydíj idején Monte-Carlóban, ahol ilyenkor nem utcákat, hanem komplett városrészeket zárnak le.

A székely anyavárosban idén új fejezet is nyílt: megérkezett a névadó szponzor, a Riverside, és vele együtt a szervizpark is költözött. A bevásárlóközpont környéke lett az új bázis, buszjárattal, vásárral, mindenestül. Kétségtelen: praktikusabb, tágasabb, modernebb. De az is kétségtelen, hogy a rali egy kicsit kijjebb költözött a város szívéből, és az ilyesmit az ember nem mindig számokban méri. A kedélyeket azonban nem ez borzolta fel igazán, hanem egy jóval prózaibb dolog: a sör.

A városi gyorsverseny mindig tömegeket vonz, és a nehéz időket élő vendéglátósok joggal láttak benne esélyt egy kis levegőhöz jutni. Feltöltötték a készleteiket, teraszokat csinosítottak, készültek a rohamra. Volt, aki már előre számolt azzal is, hogy a benzingőz mellé jól jön majd egy-két korsó finom nedű, vagy egy kisebb készlet. Három nappal a rajt előtt azonban jött a hír: szombaton 16–20.30 óra között a belváros jelentős részén tilos lesz alkoholt árusítani.
Indok van: tavaly állítólag néhány túlbuzgó, folyékony bátorsággal felvértezett drukker kergetni kezdett egy csendőrt. Az ilyesmi kétségtelenül nem tartozik a motorsport hivatalos kísérőprogramjai közé.

A probléma inkább az időzítés és a logika. A vendéglátósok szerint későn szóltak. A hivatal szerint nekik is későn szóltak. A csendőrség szerint nem szóltak későn. Az igazság valahol a papírok között lapul.

És ott van a szabályozás sajátos humora is: alkoholt árulni nem lehetett, fogyasztani viszont igen. Vagyis aki előrelátó volt, és még négy előtt betárazott – akár egy rekesszel is –, az nyugodtan kortyolgathatta a demokrácia habzó levét, miközben a versenyautók elsüvítettek előtte. A törvény betűje szigorú, de – mint látjuk – nem különösebben szomjas.

Azt is beszélték, hogy civil ruhás ellenőrök serege figyelte a szabálysértőket, bár egyes helyekre – például egy keresztelőnek otthont adó vendéglőbe – állítólag nem szívesen tették be a lábukat. Talán mert a miseborra csak az égi törvények érvényesek, nem tudni. Arról nem is beszélve, hogy a vidéki szakaszokra sátorral kitelepedő, kétnapi alkoholkészletet felhalmozó ralirajongók világát ez a tiltás amúgy is csak elméletben érintette.

A lényeg, hogy nem történt tragédia. Nem dőlt össze a világ. A rali lezajlott, a közönség tapsolt, a motorok felbőgtek, végül elhallgattak. A város egy kicsit megszívatta a vendéglátósokat, és nem könnyítette meg a saját dolgát sem. Csak maradt egy enyhén kesernyés utóíz – nem feltétlenül az elfogyasztott sör hiánya miatt, hanem mert az embernek az az érzése támadt: ezt talán lehetett volna egy fokkal elegánsabban, kiszámíthatóbban, mondjuk… józanabbul is intézni.

Mert a benzingőz mellé sok minden illik. De az ötórai tea valahogy nem az igazi.