Fittyet hányva arra a kockázatra, hogy a következő percekben elveszítjük laposföldhívő és holdraszállás-tagadó olvasóinkat, mégiscsak megemlékeznék egy jelentős évfordulóról. Napra pontosan 56 éve, 4 hónapja és 6 napja annak, hogy ember járt a Holdon. 
Az esemény tudományos, történelmi, társadalmi, de még geopolitikai jelentőségének is könyvtárnyi irodalma van, amihez ebből a székből nem sokat tudok hozzátenni, ám arra nyomatékosan felhívnám mindenki figyelmét, hogy társadalom- és neveléslélektani jelentősége is igen jelentős. 
Annak, aki a holdra szállás napján született – a kerek számok törvénye szerint – simán lehet egy nyolcéves, hét hónapos és háromnapos unokája (persze lehet ennél valamivel idősebb vagy fiatalabb is). És nagypapi már semmiképp nem kezdheti úgy a mondókáját, hogy: – Ejj, fiam, bezzeg az én időmben… Mert menten kapná a választ: – Igen, papi, a te idődben lépett ember a Holdra, de te és a generációd nem tudsz az útburkolattal egy szintben még egy kanálistetőt sem beépíteni.
Nem titkolom, lassan rögeszmémmé válik úgy járni-kelni a világban (de főleg urbánus környezetben), hogy lépten-nyomon ne az a gondolat nyomasszon, hogy mégiscsak 56 éve, 4 hónapja és 6 napja járt először ember a Holdon. 

Legutóbb a csíkszeredai vasútállomáson volt dolgom, befutott a vonat, aztán nem futott ki, késést jelentettek be: Houston, Houston, a galaci nem futott még be, a visszaszámlálást újrakezdjük. Most komolyan, miért van az, hogy az űrprogramok során kifejlesztett, híresen szigorú, de legalább működő élelmiszer-biztonsági rendszert (HACCP) a sarki lángossütőnek is be kell tartania, ellenben a vonatok egy év alatt annyit késhetnek Romániában, amennyi idő jobb helyeken elég egy egész űrprogramra?
Persze, simán megáll az az érv is, hogy tulajdonképpen a korosodás okozza ezt a kötözködő hangulatot, de valamit mondani kell majd a gyermekeinknek, unokáinknak, ha az életnek arra a fertályára tévedünk, ahol a mérnöki tudományok valamilyen mértékben és módon befolyásolják mindennapjainkat. 
Nemrégiben fültanúja voltam egy apa–fia párbeszédnek, amikor a körülbelül hat-hét éves kissrác egy néhány éve leszigetelt tömbház előtt lecövekelt, hosszan nézte a mosdóablakok fölött minden emeleten egyformán kirajzolódó elszíneződéseket, és megkérdezte: – Apa, mi az a fekete? Apa alaposan elmagyarázta, az az elszíneződés attól van, hogy a mosdó ablakán kiáramlik a gőz, az ablak fölötti falrészen kicsapódik, az így keletkezett nedves közegben pedig megjelenik a penész ilyen gyönyörű és szabályos mintázatokban. A földszinttől a negyedikig, szépen, szabályos oszlopban.
Valóban létezik egy olyan típusú négyemeletes tömbház, melynek már építésekor csapnivaló a hőszigetelése. A Csíkszeredában példásan nagy számban kivitelezett tömbházszigetelések során talán ezek voltak az első kiválasztottak, nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt. Pár évre rá megjelent az imént részletezett esztétikai probléma, ami az idő múlásával egyre súlyosbodott, már-már kimeríti a vizuális szennyezés fogalmát.
A probléma nem esztétikai, tulajdonképpen az elfeketedett falaktól nyugodtan lehetne élni. Ami elszomorító, az az ügymenet és a rendszer önkorrekciós képtelensége. Ugyanis az a tömbház – ebből a típusból –, amelyiket három éve szigeteltek le, ugyanazt a gyönyörű fekete foltokat öltötte magára, mint büszke elődei. Einsteinnek tulajdonítják azt a kijelentést, miszerint őrült az, aki valamit másodjára is ugyanúgy csinál, de más eredményt vár el. Én attól tartok, hogy ez a rendszer egyáltalán nem vár el más eredményt, a rendszer szerint nincs is probléma, „jólvanazúgy”.
Egyszer majd lesz önkorrekciós képessége ennek a rendszernek is, talán majd holnap, amikor már 56 éve, 4 hónapja és 7 napja lesz annak, hogy ember járt a Holdon.