Minap olvastam egy közösségi felületen egy bejegyzést, amelynek szerzője szóvá tette, hogy mi értelme annak, hogy gyermeke a konfirmációra készülve nagy mennyiségű archaikus szöveget kellett bemagoljon. Nem rosszallóan, nem számonkérően, nem értetlenül tette ezt, csupán azon morfondírozott, hogy vajon mennyire érthető a kiskamaszok számára az amúgy is elvont fogalmak régies hangzású, a köznyelvből olykor kikopott szavakkal megfogalmazott magyarázata. A bejegyzés alatti hozzászólásokból az derült ki, papja válogatja, hogy milyen nyelvezetet használ, s a tudatos egyháztagságot bizonyító vizsgán az archaikus nyelven megfogalmazott tételek szó szerinti ismeretét vagy a vizsgázó saját szavaival megfogalmazott magyarázatát kéri a konfirmandusoktól. Ezt olvasva eszembe jutott Komoróczy György nyelvművelő lapunk tegnapi számában közölt, Péntek János nyelvészprofesszort 85. születésnapján köszöntő írása, amelyben idézi az ünnepelt tudósnak éppen a fenti témába vágó gondolatát: „A szakrális nyelv többnyire akkor is betölti szerepét, ha nem érthető egészen pontosan a hívek számára. Éppen ebből kiindulva lehetne/kellene újra élővé tenni a sokakban már alvó anyanyelvet.” Gyermekkoromban még úgy tanultuk az Üdvözlégy… kezdő sorát, hogy „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes…”, értetlenül álltam a döntés előtt, miszerint ’malaszt’ szavunkat a ’kegyelem’ szavunkkal helyettesítették az ima szövegében. Úgy éreztem, hogy önként lemondunk nyelvünk egyik szép szavának a használatáról, ugyanis a köznyelvből már rég kikopott, szinonimáját, a ’kegyelem’ szavunkat használjuk helyette, holott ha belegondolunk, a Máriát köszöntő imában használt ’kegyelem’ szavunk hallatán sem „az emberiséget a kárhozattól megmentő isteni szeretet” vagy „ennek az egyének életében mutatkozó hatása” jelentés jut eszünkbe, hanem a szó elsődleges jelentése: „büntetés elengedése v. bosszúról való lemondás annak a részéről, akinek a másik fél teljesen ki van szolgáltatva”. Számomra a ’malaszt’ árnyaltabb, egyértelműbb, mint a ’kegyelem’. A sok évvel ezelőtt meghozott döntést bizonyára hosszas mérlegelés előzte meg, sokkal fontosabb az egyház üzenetének közérthető módon való átadása, mint a régies hangzású, egyre ismeretlenebb jelentésű szavak használatának megőrzése. Nyilván, a nyelv fejlődik. Gondoljunk csak arra, hogy az irodalomórákról ismert Ómagyar Mária-siralom szövegét ma kevesen értenék meg, mint ahogy a Mézga család rajzfilmsorozatban sem értették a családtagok a 30. századi leszármazottjuk, MZ/X által beszélt újmagyar nyelvet. S bár hovatartozásunk meghatározó elemének tudjuk – ld. az axiómaként idézett „nyelvében él a nemzet” kijelentést –, a nyelv elsősorban mégiscsak kommunikációs eszköz, s szerepét csak akkor tölti be, ha minél többen ugyanazt értik egy-egy adott szó vagy fogalom hallatán, ha üzenetünket közvetíteni tudjuk általa. Tehát egy rohamosan változó világban meg kell találni a kényes egyensúlyt a nyelv tisztaságának, egyediségének megőrzése és kommunikációs szerepének erősítése között. S mindezt kisebbségi környezetben kell megtennünk, a többségi nyelvi és kulturális hatás, valamint az angol nyelv nemzetközi térhódítása kettős szorításában. Tehát jó, ha megismerik gyermekeink az archaikus szavakkal leírt fogalmakat, és saját szavaikkal is számot tudnak adni tudásukról.