Van valami különös az emberi természetben: mindig találunk okot arra, hogy az időjárásra nehezteljünk. Télen vacogva várjuk a tavaszt, nyáron pedig sóvárogva emlegetjük a decemberi hűvös napokat. Januárban „bárcsak sütne egy kicsit a nap”, júliusban „ezt már nem lehet kibírni”. Ha egy napnál tovább tart az esős időjárás, sokalljuk, ha június közepén még be-beindul a fűtés, ki vagyunk készülve.

Pedig az évszakok körforgása biztos fogódzót jelent az életünkben. A tél csendje és sötétje után jólesik a rügyfakadás, a nyári hőség után felüdülést hoz az őszi szellő, majd ismét megérkezik a hó, amely hetekre lelassítja a világot. Mindegyik évszaknak megvan a maga szépsége – és vele együtt a maga kellemetlensége is.

Talán nem is az időjárással van a legnagyobb bajunk, hanem azzal, hogy nehezünkre esik alkalmazkodni. Amikor fázunk, a melegről álmodunk, amikor izzadunk, a hűvösről. Amit éppen nem kapunk meg, azt értékeljük a legtöbbre. Egy árnyékos padot keresni, korábban kelni a nyári hőségben vagy télen még egy pulóvert felvenni nehezebb, mint bosszankodni a rekkenő hőség vagy a csípős hideg miatt.

Az időjárás azonban – bármennyire is jó lenne néha – nem kérdezi meg, mi mit szeretnénk, épp mire lenne igényünk. Jön a maga rendje szerint, ahogy évszázadok óta. Nekünk pedig marad a választás: végigpanaszkodjuk az évszakokat, vagy megpróbáljuk mindegyikben felfedezni azt, amiért érdemes szeretni, s örvendeni annak, ami épp adatik. Egy biztos az emberi természetet ismerve: napok kérdése, és a ma időjárását fogjuk visszasírni.