A magyar dilettáns költők gyöngye, mondják Hazafi Verai Jánosról, ami tartósított bolondság, hiszen a dilettánsok, magyarabbul és kedvesebben fűzfapoéták az irodalom határmezsgyéjén toporognak, a valaminek a gyöngye viszont kiválóságot jelent. Ő tehát kiváló a rozoga rigmusokban, annyira, hogy az már szórakoztató, verselése hasonlít a csipkelődő bökversre vagy az érzelmes „lírai” pátosz paródiájára. Irodalmi „mesterségbeli” tudás szempontjából nem lehet vagy nem érdemes értékelni, de emberi őszintesége sokszor megkapó és együttérzésre késztet, ha nem is a költő, de az esendő ember iránt.

A Hazafi Verai (némelykor Veray) János hangzatos írói álnevet ő, a Szatmár-vidéki parasztlegény találta ki magának. Igazi neve Vevera János (1841–1905) szolga, sürgönykihordó postás, csősz, vasúti bakter, de önjelölt költőként „a haza koszorús vándorlantosa”, és új, egyszemélyes, vagyis elődök és követők nélküli műfajt teremtett, amit „megrovási kaland”-nak hívott. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című könyvében (Bp., 1914) „okosbolond vándor népköltőnek” nevezi. Verseit kis kézinyomdáján egy-egy lapra ki is nyomtatta és eladta nem csekély sikerrel, mert a jövedelméből falusi háztulajdonos lett, sőt befizette a párizsi világkiállításra szervezett kirándulás jelentős részvételi díját is, hogy aztán verset írjon az Eiffel-toronyban: „A sok látványcsodát / e levélbe betemetem: / néztem ingben-gatyában / a legfelsőbb emeleten.”
Ötvenkét évesen házassági apróhirdetést adott fel a Pesti Naplóban: „Nősülni óhajt hazánk koszorús költője. Fel tehát, ti édes honleányok, ragadjátok meg az alkalmat! Hozományt nem kívánok, hanem igazi magyar leányt akarok feleségül venni.” Úgy tűnik, senki nem jelentkezett, vagy ha igen, nem volt megfelelő a számára.

Egyik legismertebb megrovási kalandját a Pannonia gőzmalom kapuja előtt történtek ihlették, a verseit akarta szavalni és eladni a munkásoknak, de a portás nem hagyta belépni a haza koszorús vándorlantosát: „A Pannonia malomba / A portás goromba azonba’ / Még azt mondja, hogy pofon vág, / Pofon bizony a nyavalyát, / Nem ilyen magyar poétát. / Az ebadtát!” Másik a budapesti Iparcsarnok megnyitásához fűződik, amikor rendőrkordonnal tartóztatták fel a kíváncsi tömeget, nem engedték be az épületbe, ebből közszájon forgó szállóige lett: „Nem vagyunk mi gyáva barmok, / Dőljön rád az Iparcsarnok.” Bűntény ihlette a költői elbeszélését, egy optikus agyonlőtte hűtlen feleségét, ennek csak a kezdősorait találtam meg, de az is sokatmondóan vicces a balladai hangütéssel együtt: „Erdő sűrűjében vágtat egy omnibusz, / Benne ül, benne ül Landeszmann optikus.” Különösen az első sor a dilettáns „költői kép” iskolapéldája.

Az elit irodalmárok közössége és a műveltségével kérkedő polgárság egyaránt nevetett rajta, de a pórnép és a diákság kedvelte őt, mert mindig vidám volt, tettre kész a rímfaragásban, jólelkű, készséges adakozó, ha szegényekről, nyomorultakról volt szó. 1886-ban részt akart venni a Petőfi Társaság gyűlésén, ám a finnyás költők és írók a teremőrrel durván kidobatták. Az utca népe és a diákok viszont vigaszul a vállukra emelték, és úgy vitték tovább, költőóriásként ünnepelve… hogy viccből vagy igazándiból, arról nem szól a fáma.

Tény, hogy az irodalmárok, újságírók őt egész életében kíméletlenül kigúnyolták, nemcsak a verseit, hanem sajátságos egyéniségét, viselkedését, műnépies öltözetét, kipedert bajuszát. Nem bocsátották meg neki, hogy belekontárkodik az irodalom komolyságába.

1905. július 18-án, hatvannégy évesen kórházban halt meg. Végezetül megírta a sírfeliratát: „Itt nyugszik Hazafi Veray János, kinek híre nem vala hiányos.” Családja nem volt. Idegenek gyűjtötték össze a temetés költségeit. A lapok beszámoltak a haláláról, s végre részvéttel, sőt megértéssel írtak róla. Bárcsak életében tették volna! Ady Endre a Budapesti Naplóban (1905. július 19.) búcsúztatta: „Meghalt a derék János. Az öreg János. A vidám János. A halál nem ijedt meg a verseitől. Elvitte a költőt. János a miénk volt. Értett minket. Ösztönei súgták, hogy hasznos dolog balgatagnak lenni. Tehát balgatag volt. Holott nem volt az.

Sem hülye. A magyar géniusz együgyű gyermeke volt. Primitív magyar művész volt. Őrjítően tipikus magyar. Élt és él a piktor-mása, a politikus-mása, a muzsikus-mása. Sorsa a fokos nyelére volt írva. Neki jönnie kellett. Reá szükség volt. Ő lelkekből született. Honi lelkekből. Terjedelmes lélekmezők vannak a magyar glóbuszon, melyeknek ő volt a halma. Sokan ezt szégyellhetik, de így van. János érkezett, élt, mert kellett ő a durva tréfakedvnek, a szimplicitásnak, az ízléstelenségnek…”