Ha már ennyire kellemetlen, jó volna tudni, hogy mi okozza. Arról a három hónapja, de inkább fél éve tartó jelenségről, tünetegyüttesről van szó, amit egyszerűen és sokszor méltatlanul egy ország kormányzásának neveznek. Romániában meglehetősen esemény-, nemkülönben élménydús volt a 2025-ös esztendő, választásokkal, kormányalakítással, beleértve ezek máig érzékelhető mellékhatásait.
Jelenleg ott vagyunk, ahol a part szakad, drágább lett az életünk, mert újfent olyan tételeket tartalmaz a számla, amikhez nem sok közünk volt. Ennek ellenére sosem haszontalan erőfeszítéseket tenni arra, hogy legalább megértsük, mi is zajlik körülöttünk, miért nehezebbek a mindennapok, mint, mondjuk, egy évvel ezelőtt.

Magyarországi szakemberektől származik az a politikatudományi munka, mely a volt szocialista országok jelenlegei rendszereit modellezi, és noha nem ad választ aktuális és fájdalmas kérdéseinkre, abban segít, hogy legalább a jó kérdéseket tegyük fel. A tekintélyes tanulmány fogalomtárában Románia a hatalomgyakorlás szempontjából a patronális demokráciák közé sorolható, melynek lényege, hogy az államhatalom demokratikus, ámde formális intézményrendszerén túl a tulajdonképpeni hatalmat olyan csoportok és érdekkörök gyakorolják, melyek behálózzák a pártokat és a közigazgatást a helyitől a legmagasabb szintekig. A működés lényege, hogy ezen érdekkörök között verseny van – valamilyen, betyárbecsületre hasonlító kódex szerint képesek egymást korlátozni és ellenőrizni. Gyakorlatilag fel-, időnként pedig újraosztják az államhatalmat. Ha a jogállami berendezkedés alapszabálya a „senki sem áll a törvények fölött”, akkor a patronális demokráciáé a „senki sem lophat a megegyezettnél többet”. A verseny a pokolban is verseny. Lényegét tekintve ez is hatalommegosztás, csak nem egészen ilyenre gondoltunk, amikor ezt az iskolában e címszó alatt tanultuk.
Mindezzel ellentétben a vegytiszta, tankönyvszagú demokrácia az, amikor a verseny a felszínen és nyilvánosan zajlik, az állam intézményei pedig rendeltetésszerűen annak tisztaságát és működőképességét garantálják, parlamenttel, bírósággal, kormánnyal együtt, beleértve a községháza panaszirodáját is.
A kérdés az, hogy minek nevezhető az a folyamat, ami jelenleg zajlik Romániában. Optimista nézőpont szerint a román társadalom sok évtized után most tér át a patronális rendszerről a tankönyvi, azaz liberális demokráciára, míg pesszimista megközelítésben csak egy újabb, de ugyanarra a kaptára húzott, érdekcsoportok közötti, az államhatalom felosztásáért folyó harc.
Vakmerőség lenne ennyi idő után bármelyik változat mellett állást foglalni. Különben sem mutat jól a közélet iránt érdeklődő publikum tagjaként optimistának lenni és hinni a jó forgatókönyvben. Az elmúlt 35 év tapasztalata alapján nem lehetünk nem gyanakvóak, és különben is, ha négyből két összeesküvés-elméletet nem hiszel el, már tőrőlmetszett optimistának számítasz. Világos tehát, hogy nyilvános adatokra alapozva egyik változat megvalósulásáról sem alakulhat ki szilárd meggyőződésünk, de hinni már lehet bármelyikben, az pedig kommentelni bőven elég. 
Akár az optimista, akár a pesszimista forgatókönyv szerint halad ez az átmenet, némi elégtételünk lehet nekünk is, akik fizetjük ezt az nagy állami kirándulást. Bármi legyen is a célállomás – érdekcsoportok közötti újrafelosztás vagy igazi fejlődés –, rég láttunk annyi csontvázat kihullni gardróbokból, mint az utóbbi fél évben. Természetesen nem tudjuk, hogy valójában hány pénznyelőn keresztül ömlik ki a közpénz a költségvetésből, de az biztos, hogy napjainkban rekordszámú ilyen ügyről rántják le a leplet. Persze nincs kizárva, hogy ez is csak a műsor, az illúzió része, de sietve azt is hozzá kell tennünk, hogy ritkán lehet a kiszabadult szellemet visszagyömöszölni a palackba.