Az megvan, amikor réges-régen a vasárnaponként dolgozó sportújságíróknak néha tényleg volt vasárnapjuk? Igaz, ritka volt, mint kiscsapat győzelme a Bajnokok Ligájában.
Az olvasók többsége talán nem is sejti – vagy egyszerűen nem fér bele a normalitásról alkotott képébe –, hogy a hétfői lapot többnyire vasárnap szerkesztik. Akkor áll össze a végleges forma, akkor derül ki, mi marad, mi csúszik, mi borul. Persze, lehet előre dolgozni, sőt kell is, de a sportrovat ebből a szempontból mindig is külön műfaj volt, a sport ugyanis hétvégén izzik a legjobban, akkor történik szinte minden. És amikor minden történik, akkor a sportújságíró dolgozik.

A meccsek ritkán kezdődnek délelőtt, a hétvégi lapzártás találkozók pedig kőbe vannak vésve. Ott kell lenni a helyszínen, majd vagy a lelátón, laptopról, vagy visszarohanva a szerkesztőségbe, megírni azt az 500–1500 karaktert, ami hiányzik egy olyan oldalról, amelynek a kétharmada már szombaton elkészült.
Nyilván van egy középfokozat. Amikor vasárnapra már csak egy mérkőzés marad, jöhet a cseles megoldás: olyan cikket írni, amely bármilyen eredménnyel megállja a helyét. Vagy megírni a várt végkimenetellel, számok helyett X-et hagyni az eredménynél, és reménykedni. Ha bejött a tipp, öt perc alatt megvan a vasárnapi munka. Ha nem, akkor jön az újraírás, az új cím, és vele együtt az, amit egyszerűen csak úgy hívunk: szívás. Tulajdonképpen a sportújságíró a saját munkaidejével totózott. Kis tétes meccsnél óvatos volt, tutinál nagyban játszott. Többnyire nyert. De néha jött a bombameglepetés, és vissza kellett állni az igába, akár az egész cikket újraírni. Az ilyen vasárnapok emléke sokáig megmarad.
A holtidények – nyár, tél – papíron nyugalmasabbak, kivéve, ha épp világbajnokság, Európa-bajnokság vagy olimpia van. Ilyenkor jönnek a „konzervek”, vagyis az elemzések, interjúk, az időtálló műfajok, amelyekkel nem kell versenyt futni az órával.
Azt mondják, ha a nyomtatott sajtó eltűnik, vele együtt tűnik el a szakma egyik legnagyobb stresszfaktora is: a lapzárta. Az a határidő, amelyhez minden igazodott, és amely egy egész munkaközösséget képes volt egyetlen Enter billentyű mögé felsorakoztatni.
Persze, vannak trükkök. „A mérkőzés lapzártánk után ért véget.” Klasszikus mondat. De volt olyan is, amikor a főszerkesztő reggel közölte: ma kitoljuk! Ezt a lapzártára értette, de igazából a sportújságírókkal való kitolást jelentette. Bajnokok Ligája-tavasz, egyenes kiesési szakasz, éjfél körüli eredmények, bevárt meccsek. És ilyenkor a pakliban mindig benne volt a végső slusszpoén. Az a bizonyos „na, még egy kicsit” forgatókönyv. Hosszabbítás. Aztán – mert miért is ne – büntetőrúgások. A nyomda toporgott, a tördelés készen állt, a kávé kihűlt. És nemegyszer előfordult, hogy egy elcsúszó tizenegyes vagy egy kivédett büntető döntött nemcsak egy párharcról, hanem egy teljes lapszám sorsáról is. Ha sikerült, a sportújságíró hős lett. Ha nem, minden rajta bukott, és vitte a balhét.
Az online világ más. Ott csak hozzáadsz egy mozaikdarabot a teljes egészhez. Frissítesz, kiegészítesz, javítasz. Nem várakozik fél tucat ember egyetlen mondatra. A lapzárta azonban mindig is a nyomtatott sajtó Achilles-sarka volt: mérte a megbízhatóságot, bizalmat épített – vagy rombolt.
Amikor eltűnik a médiából a print, megszűnik a vasárnapi lapzárta áldása és átka is. A kettő furcsa, állandóan változó elegye.
De most teszem is le a pennát. Mindjárt kezdődik a romániai futsalválogatott vasárnap esti döntője, és a magyar férfi kézilabda-válogatott szlovénok elleni Eb-meccse. De erről majd csak a keddi lapszámban olvashatnak – ha már a tegnapi nap holnapja a téma.