Okostelefonunkon ott la­pul a világ összes zenéje: néhány kattintás, és a különféle zenelejátszó alkalmazások végtelenített lis­­tákon szállítják a tökéletes hangzást a fülünkbe. A zene globális, végtelen és olcsó lett, már-már háttérzajjá silányult a mindennapok rohanásában.

Talán épp ezért történhetett meg az a kulturális csavar, amire senki sem számított: az analóg technológia legidőtlenebb túlélője, a bakelit (vinyl) köszöni szépen, jobban van, mint valaha. A digitális bennszülöttként felnövő Z generáció ma tömegesen vásárolja a sérülékeny fekete korongokat. Olyan fiatalok is befektetnek lemezjátszókba, akik életükben nem láttak magnókazettát vagy CD-t.

A magyarázat nem a hangminőségben, hanem a rituáléban rejlik. A streaming korában a zenehallgatás elveszítette a fizikai valóját – ezzel szemben a bakelit jelenlétet követel. Oda kell menni a polchoz, ki kell húzni a nagy méretű, művészeti alkotásnak is beillő borítót, óvatosan kézbe venni a lemezt és rátenni a tűt. Ez a folyamat lelassít. Nem lehet léptetni a számokat vagy átugrani az unalmasabb részeket, a művész albumát úgy kell végighallgatni, ahogy azt ő kitalálta. A bakelit birtoklása ma státuszszimbólum és lázadás az instant világ ellen. A digitális felhő megfoghatatlan, a lemez viszont a miénk. A tökéletes, steril digitális hangfájlok helyett pedig egyre többen választják a sercegés melegségét.