Rangkórság, nagyzolás, nagyzási hóbort, megélhetés-szükségleti csalás és hasonló értelműek. Az elsőben szereplő kórság betegségre utal, az utóbbiak jelentése főleg abban érhető tetten, hogy valaki többet akar mutatni annál, aki ő valójában, ezért aztán könyököl funkcióért, nemegyszer származási előjogokért, amibe „ártatlan” felmenőit is belekeveri. Fél évszázada tájainkon még az volt a menő, hogy az emberek előbb lefelé igyekeztek a ranglétrán, hogy szegényparaszt, zsellér, munkás ősökkel büszkélkedhessenek, mert ezzel aztán feljebb kúszhattak ugyanezen a lajtorján. A munkás- vagy szegényparaszti származás megspékelve némi mozgalmi múlttal sokszor szinte egyedüli belépőt biztosított az egyetemre s ezzel később az állami, többé-kevésbé jómódot jelentő állásokba. Ma mindennek épp a fordítottja zajlik. Sarkítva úgy fogalmaznék, hogy népfiai újgazdagok, álszent populista politikusok nemegyszer hamisan gyűjtött pénzen vett ősi kastélyok ablakában szelfizve, vélt arisztokratizmust mímelve mutatkoznak a lesajnált népnek. Egy szó, mint száz: tartósított bolondság az okirat, diploma, pénz, származás, sőt politikai eszmék, emberi érzelmek és akármi hamisítása.

Jakó Zsigmond Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez című könyvében (Kriterion Könyvkiadó, 1977) bukkantam rá A torockói legenda és kritikája című fejezetben egy közösség-létszükségleti csalásra, történelmi igazság és ok­mányhamisítás szinte kibogozhatatlan keverékére. Az idézetek korlátai adottak, miközben az érdekességekre fókuszálok: „A 18. század végi Torockó egészében a vastermelésből élt ugyan, de ennek jövedelméből lakói nagyon egyenlőtlenül részesültek. A hámorokat és a vaskereskedelmet kezükben tartó bányászgazdák messze fölébe nőttek a föld alatt vagy a kohók és verők körül dolgozó társaiknak. Ezekről írták földesuraik: »Erdély országába jobbágy olyan jutalmat munkája után nem lát soha s még másutt se… pénze van elég, mert közel neki Bécs, s Bécsben, Szebenben s Tordán akármely drága koszt is olcsó néki.« Ezek voltak azok a gazdák, akiknek telt arra is, hogy asszonyaikat polgári rangossággal öltöztessék és a távoli Szebenbe hordozzák színházba, házaikat városi módra bútorozzák be… A lakosság zöme azonban két keze munkájából élő szegény munkás maradt… A vastermelés fokozásának sürgető szüksége és az új jobbágypolitika bátorította fel a torockóiakat, hogy 1771-től kezdődően előbb csak egyéni, majd a község nevében beadott úrbéri panaszokkal árasszák el a hatóságokat. Földesuraik ugyanis éppen akkor szorítottak a présen…”
Erre az időre tehető tehát a torockói legenda kialakulása, ami szerint Felső-Ausztriából telepítették ide a vasmunkásokat és ezek családjait. Beadványaikban mindegyre hivatkoznak is egy okiratra, illetve annak másolatára, ami ezt bizonyítja. „A torockóiak osztrák eredetének gondolata – írja Jakó – csak olyan helyi ismeretekkel rendelkező, német anyanyelvű személyben merülhetett fel, aki felismerte, hogy a városkában német anyanyelvű családok is élnek, hogy bányászati műszavaik között német eredetűek is akadnak, hogy az ottani női népviselet elüt a magyarokétól és inkább a szászokéval mutat hasonlóságot, továbbá általában felfigyelt a stájerországi és a torockói paraszti vasművesség közötti egyezésekre. Ez a személy pedig minden valószínűség szerint Adam Hüttenmeyer aranybeváltó tiszt lehetett… Az ő ötletét vették át a bányászok értelmiségi pártfogói, építették be elméletükbe és fejlesztették mint nagyon hihető magyarázatot annak legfontosabb tartópillérévé. Felismerték, hogy ha a lakosság német eredetét sikerül bizonyítaniuk, akkor – tekintve az erdélyi bányavárosok eredetét – Torockó egy­kori kiváltságos jogállása valószínűsíthető, és sor kerülhet arra, hogy a kincstár mint egykori királyi bányatelepet földesuraitól visszaválthassa… Jóllehet a torockóiak 1785 előtt még az aranyosszéki székelyekkel azonos eredetűeknek tartották magukat, egy emberöltő múlva egységesen és teljes meggyőződéssel vallották magukat ausz­triai jövevények leszármazottainak.” Az egykori pereskedésekben használt okiratokról és kópiákról a történészi szövegelemzések révén viszont bebizonyosodott, hogy hamisítványok.
Torockó ma arról híres, hogy ott reggelente kétszer kel fel a nap. Először éppen csak kikukkant a Székelykő Kiskőnek nevezett oldala mögül, aztán el is bújik a hegy mögött, és a helység a hegy árnyékába kerül. Ezután jön a második, az „igazi” napkelte.