Kicsit becsapós a cím, hiszen a pünkösdi hétvégén megtekintett három előadásból kettő délutáni volt. Kaposvárra mindig öröm jönni, a város szép, s már sok színházi élményben is lehetett részünk. Különösen kellemes belépni a teátrum felújított épületébe. A magyar szecesszió remekét 1911-ben építették, s alaposan ráfért a rekonstrukció. Az épület tágas előtérrel, korszerű kiszolgálórésszel bővült, a félszáz néző befogadására alkalmas nagyterem mellett kamaraterem és stúdióterem is szolgálja a város és a környék színházszerető közönségét. Az intézmény promóciója is kiváló, megkeresésemre segítőkészen reagáltak.

A Csiky Gergely Színház társulata a 80-as években élte első virágkorát, ekkor mutatták be többek között Peter Weiss drámáját a Marat halálát Ács János rendezésében, ami immár színháztörténelemmé vált. A műsorra tűzés azért is volt meglepő, mivel akkor még nem csengett le ugyanezen darab nemzeti színházi sikerszériája. A színművet Pesten 1966-ban mutatták be (1972-ben újították fel), s olyan művészek álltak a színpadra, mint Sinkovits Imre, Kálmán György és Váradi Hédi.  

A kaposvári társulat bemutatója tehát a reveláció erejével hatott, a címlapon többek között Lukáts Andor, Pogány Judit és Koltai Róbert nevét olvashattuk. A fiatalok az ország minden részéből autóstoppal, vonaton özönlöttek Somogyország fővárosába, a budapesti vendégjátéknál rendőrkordonnal kellett megvédeni a Vígszínház épületét a kultúrára éhes pestiek rohamától. Jómagam is ekkor láttam a darabot.
Talán családilag is kötődöm e sikerszériához, mivel Ács János a budapesti Kossuth Zsuzsa Gimnázium színjátszószakkörében (amit édesanyám, dr. Csermák Gézáné vezetett) jegyezte el magát a színészettel.
Úgy tűnik, a mostani vezetés méltó folytatója e hagyományoknak, a most záruló évadban nyolc darabot mutattak be, az előadások táblás házak mellett folynak.

Elsőként Eric Toledano Oli­vier Nakache darabjára, az Életrevalókra készültünk. Valóban készültünk, mivel a nagysikerű francia film után bátorságnak tűnt műsorra tűzni a témát. A másfél évtizede bemutatott mozi a fekete zseniális színész, Omar Sy jutalomjátékaként élveztük, partnere az ismert francia művész, François Cluzet volt. Rá hat évre az amerikaiak is próbálkoztak egy feledhető feldolgozással.
A rendező Dicső Dániel nagyon szerethető előadást állított színpadra. A vagabund ápoló szerepét Kisari Zalánra bízta, ami telitalálatnak bizonyult. A művész aznap kétszer állt a szerepben a világot jelentő deszkákra, telve energiával személyesítette meg a tolószékes beteg segítőjét. Szalma Tamás Philippjének (a beteg) kiválasztását nem tartottam szerencsésnek, a francia filmben a főszereplő – fiatalabb koránál fogva szerelmesként – hitelesebbnek hatott. Ez nem von le semmit a kiváló kaposvári színész szerepformálásából.

A további szereplők is kedvesen, odaadóan végezték dolgukat. A díszlet, a jelmezek (Horesnyi Balázs–Cselényi Nóra) és a zenei szerkesztés visszaadták a téma hangulatát (az utóbbinál jó lett volna, ha feltüntetik a zenei szerkesztő nevét vagy forrását). A siker látható jele volt, hogy a fiatalokkal teli nézőtér csendben figyelte a fejleményeket.

(Folytatjuk)