A szökését is innen szervezték meg 1959-ben, mikor lóháton, fegyverrel, egyszerű öltözetben, hivatalnokaival és családtagjaival együtt Indiába menekült. A kulturális forradalom idején nagyon súlyos károkat szenvedett. Később helyreállí­tották a kínaiak, ma újra láthatók benne festmények és egyéb vallási tárgyak. A kert nyitott a nagyközönség szá­mára, akik ki is használják piknikezésre. Sok fesztivált is szerveznek benne. Ottjártunkkor is valamiféle előadás volt, amely kivételes módon kis ízelítőt adott abból a világból, melynek ma már nyoma sincs. A szereplők ugyanis az olvasmányaimból ismert cso­dálatos, színes és gazdagon díszített régi tibeti kosztümöket valamennyire idéző ruhákban adták elő a kis jeleneteket, meg énekeltek és táncoltak. Mert azt mondanom sem kell, hogy ma az utcákon járó őslakosok nagyon egyszerű, leginkább szürke, barna, fekete, sötétkék, ritkán sárga színt kombináló anyagokba öltöznek.

A mindenhol nagyon szé­pen rendben tartott kertjeik ér­de­kessége, hogy csak a pá­zsit és a fák vannak a földbe ültetve. A színpompás virágelrendezések cserepes virágokkal történnek. A cse­repek tiszták voltak, hervadt virágokat nem láttam, de az őket gondozókat sem. El sem tudom képzelni, mikor hogyan és hányan öntözik, rendezik őket, mert az nem kevés munka lehet. Lhásza másik fontos, az egykori Tibetet őrző emléke a Szera – Vadrózsa – kolostor, a három nagy gelugpa egyetemi kolostor egyike. A másik kettő a Drepung és a Ganden.

Az előbbi a világ legnagyobb kolostora, melyben fénykorában 10 000 szerzetes élt, ám az ország bekebelezése után szinte felét lerombolták, majd részben újjáépítették, sok szerzetest megöltek, többször bezárták, aztán újra megnyitották. A Gandenben diplomázott a 14. dalai láma, de a hatalom elleni lázadások során a kínaiak ezt teljesen elpusztították, végül a nyolcvanas években részben újjáépítették. 

A Szera kolostort 1419-ben alapították, és az ő sorsa is a társaiéhoz hasonló volt. Az ’59-es lázadás során lebombázták, az akkor hivatalosan ott élő 5629 szerzetes közül sokat megöltek, az ősi szövegeket és értékes ősi műalkotásokat megsemmisítették. Az élet­ben maradottak Indiába mene­kültek, ahol 300-an 1970-ben megalapították és felépítették a hasonmását, amelyben ma ötezer szerzetes él és tanul. Ezek a kolostorok, így az általunk meglátogatott Szera is, egész várost tesz ki, utcákkal, házakkal, elvonulóhelyekkel (apá­cák számára is), hatalmas gyűlésteremmel és három főiskolával. Egy 2011-es adat szerint – csak ezt találtam – akkor háromszáz szerzetes élt ott. A szerzetesek oktatása húsz évet vesz igénybe, ami nekünk soknak tűnhet, bár ha belegondolunk, teljesen rendben való lehet, hogy szükség van ennyi időre ahhoz, hogy azt a bölcsességet, szellemi tudást, nyugalmat és derűt elsajátíthassák, amely jellemző rájuk és sugárzik róluk – már ránézésre is. Noha az ott látott szerzetesek nem mind és nem föltétlenül ezt sugallták. A tanítás része és a kolostor jellemzője a nyilvános vita, melyet pontos szabályok és menetrend szerint folytatnak le a szerzetesek, a tanáraik jelenlétében, széles gesz­tusokkal kísérve. Egy ilyennek mi is tanúi lehettünk, és elég furcsa benyomást tett rám.