Az az érzésem, hogy idén vala­hányszor a teheráni élményeimet idézem fel, mert írni készülök róluk, mindig valami egyéb esemény kerül előtérbe. Miután a szárazság, majd a háború témája lecsengett, mert most épp tárgyalásokat folytat Irán és az Egyesült Államok, mifelénk a magyarországi választás járt le, de még mindig élénken foglalkoztatja az embereket, borzolja a kedélyeket. Különös – vagy nem is annyira különös?! – módon politikusaink és még inkább a média munkatársai, de az unió is izgalommal várta az eredményeket. Természetesen minket, erdélyi magyarokat is érintett, sőt, érint továbbra is mindaz, ami az anyaországban történik, várjuk, mit hoz számunkra az új arc, arculat. Nekem még az is eszembe jutott, hogy vajon az én közlekedésemet a minden magyar fővárosába hogyan befolyásolja a változás: maradnak-e a vonatok, amelyekkel átszállás nélkül juthatok oda? Fontos kérdés, hisz utazásomat könnyíti vagy nehezíti. Remélem, számunkra minden marad a régiben (jó, vitázzon ezen, aki akar!), és nyugodt szívvel taglalhatom Iszfahán érdekességeit, nem utolsósorban a kurkumát, amely színében és ízében nagyon hasonlatos az ország leghíresebb fűszernövényéhez, a sáfrányhoz, de kevésbé drága, s ugyanúgy alapfűszer az iráni konyhában. Valóban, szinte minden ételükben ott volt. Én eddig is szerettem és használtam, ezután, ha lehet, még inkább. Érdekesség, ami számomra új volt, hogy ők maguk bizonyították a fűszer gyulladáscsökkentő hatását.

Iszfahánban volt egy kellemes meglepetésünk: létezik ott egy örmény negyed. Tudni kell, hogy nem igazán frissített, tehát viszonylagos adatok alapján Iránban összesen mintegy 120 000 örmény él, a legtöbb Teheránban és Iszfahánban. Azt, hogy hol mennyi, nem tudjuk. Mert Iránban léteznek kisebb-nagyobb keresztény közösségek, és deklaratíve teljes szabadságot élveznek, mégis, a valós számuk nem ismert, és azért gyakran vannak kitéve bizonyos nyomásnak.
Az iszfaháni örmény negyedet Új-Julfaként ismerjük, mert II. Abbász sah Julfából telepítette át ide az örményeket az 1600-as években, hogy fejlesszék a selyemkereskedelmet. Ekkor kezdték el építeni ezt a városrészt, benne a Vank (Megváltó) katedrálist, amely ma is a legfontosabb látnivalója. Igazán üdítő volt az ismerős kép és érzés, amit a keresztény festmények, az ortodox templomok és a mecsetek díszítésének keverékéből megalkotott templombelső jelentett. Megnéztük a mellette található múzeumot is. Kiderült: ők honosították meg a nyomtatást Keleten. Khachatour Kesaratsi (1590–1646) alapította az első nyomdát Iránban és a Közel-Keleten. Szobra a templom előtt látható.
Az utcák néhol egészen európai hangulatot árasztottak: rendezett és viszonylag egységes képet mutattak a kávézók, az elegáns üzletek, a házak és a kövezet. Szabad időnk is volt. Beültünk egy cukrászdába, ahol nagyon finom kávét és hatalmas, omlós és csodálatos ízű csokis tortaszeletet fogyasztottam.
A nap végére maradt, szerencsére, vagy a tudatos szervezés eredményeként, nem igazán tudom, a város két nevezetessége: két impozáns hídja. Iszfahánt a Zajánderud szeli át, Irán legnagyobb folyója, 400 km hosszú, de… a 2010-es évekre kiszáradt. A város 11 történelmi hídja közül a legnagyobb a Si O Se Pol, 1599–1602 között épült, 33 boltívvel, belsejét eredetileg festmények – a leírások szerint erotikus jelenetek – díszítették. Mára csak a sima falak láthatók, de esti megvilágítása, az élénk narancssárga fények sokasága igen szép és hatásos képet fest róla.
A Khaju híd, a perzsa hídépítészet csúcsa, 1650 körül készült, II. Abbász idejében. Igen fontos találkahely. Boltívei hangulatosak, védelmet nyújtanak az idő viszontagságai és a kíváncsi szemek ellen. Jókedvűen üldögéltek, beszélgettek, piknikeztek alatta a családok, barátok és kedvesen integettek nekünk. Szinte irigyeltem őket…