Annyira furcsa, vagy legalábbis nekem annak tűnik, hogy miközben én a szépségeket, a jó élményeket idézem Iránból, a sajtó és a valóság ennek az országnak a legrosszabb arcát mutatja. Most épp a kerozinválságért és ennek következtében a mozgás korlátozásáért, az utazás beszűküléséért felelős. Állítólag. Csak ennyit mondok, mert nem akarok arról elmélkedni, hogy mindazért, ami most – de akár máskor is – körülöttünk történik, valójában ki a hibás, mennyire érvényes esetleg a jó székely megállapítás, miszerint az egész úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött. Mert lenne erről is mondanivalóm, de ez a sorozat nem arról szól, így inkább továbbra is az élményeimre koncentrálok. Most épp arra, hogy Iszfahánból Jazd felé vettük az irányt, és órákon át a sivatagot szeltük keresztül. Eléggé stílusosan, egy karavánszerájnál is megálltunk, amely manapság minden keleti állam látványossága és pénzköltési lehetőség a turistának.

A karavánszeráj útszéli fogadót jelent, ahol egykor a karaván szervezői-vezetői, az utasai és állatai megpihenhettek. A karaván valamikor az utazás és az áruszállítás legbiztosabb módja volt a sivatagban vagy más veszélyes és nehezen kibírható tájakon, így különösen Ázsiában és Észak-Afrikában. Az állatok, leggyakrabban tevék, jól terhelhetők voltak, és lehetővé tették a kereskedelem, az információ és persze az emberek áramlását. 

Az Óperzsa Birodalomban a királyi út – ez kötötte össze a legfontosabb váro­sokat – mentén volt a legtöbb karavánszeráj, mert itt volt a legnagyobb forgalom. Egyszerű épületről van szó: négyszögletű építmény egyetlen kapuval, amelyen a málhás szekerek is átfértek. Teteje rendszerint nyitott, a falakon pedig fülkék, kamrák, bemélyedések és standok. Üzletek is, ahol az utazók elláthatták magukat és az állataikat élelemmel, vízzel meg egyéb szükséges dolgokkal. Mára ezek turisztikai látványosságok maradtak, és üzletek, vendéglők kapnak bennük helyet. Mi is megcsodáltuk és lelkesen vásároltuk az itt talált kézműves termékeket: nagyon szép szőttesek, táskák, kerámiák kínálták magukat mosolygós hölgyeken keresztül. De voltak, akik épp készítették a kelméket és mutogatták a szövés folyamatát, igen kecsesen. A kellemes kitérő után érkeztünk az 1160 méter magasan fekvő Jazdba. A város Perzsia középpontjában helyezkedik el. A Selyemút leghíresebb iráni városa, egyben a zoroasztrizmus (vagy zoroasztrianizmus) központja ma is. És itt muszáj megállnunk, hogy tisztázzunk fontos, kultúrtörténeti fogalmakat, amelyeket használok ugyan, de nem valószínű, hogy nagyon részei lennének a köztudatnak. A több mint 8000 kilométeres Selyemút eredetileg – mint ezt a neve is megőrizte – a kínai selyemáru szállítására használt útvonal volt. A kifejezést különben 1877-ben használta először egy német földrajztudós, Ferdinand von Richthofen. Kelet-, Nyugat- és Dél-Ázsiát kötötte össze a mediterráneumon keresztül Európával és Észak-Afrikával. A mai Hsziánból indult és Anatólián meg a Földközi-tenger térségén haladt át. Fontos szerepe volt a nagy ókori birodalmak, köztük Perzsia fejlődésében. Menet közben természetesen mindegyik ország vagy régió hozzáadta a maga jellegzetes termékeit, a szó minden értelmében. Szatén, pézsma, gyémánt, igazgyöngy és rengeteg fűszer meg tea haladt át rajta. Perzsiából a legjellemzőbb a már említett sáfrány, a pisztácia és a datolya volt. Utazók, felfedezők, hittérítők, katonák, nomádok használták, velük pedig gondolatok, műszaki újdonságok, hitek, ideológiák és – a kutatások eredményei szerint – a pestisjárvány is terjedt.