Minap elnéztem az Amerikai Egyesült Államok elnökének a feleségét, amint a tévé képernyőjén elegánsan, méltóságteljesen járult a világ bámész nézőközönsége elé…

Szép nő, nem vitás. Sok filmcsillag megirigyelhetné. Trump jól választott, lehet, a helyében én is így döntöttem volna, de nem voltam a helyében, így ezért én is kénytelen vagyok belenyugodni abba, hogy csak a képernyőn láthatom a feleségét, ha elkapom… Ez a helyzet, mese nincs. T

ulajdonképpen miért is hiányozna nekem, hogy a világ első embere legyek, akinek a felesége papírforma szerint, magától értetődően, a világ első asszonya. Jól megvagyok én a magam bőrében, hátradőlök nyugodtan a karosszékemben, és nézem a világ első nőjét, amint elegánsan jön felém a képernyőn, jobbján egy délceg robottal, amely ugyancsak könnyedén lépdel, mint egy lovag. De a robot, azt hiszem, nem lovag, és nem lovagina, mert ebben a műfajban nincsenek nemek, nincsenek férfiak és nők…

Nézem a nőt és a jobbján ágáló robotot. Aztán látom, hogy a robot beveszi a kanyart, előresiet, megáll, és elmondja az ünnepi beszédét. Amit nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel hallgatnak a jelen lévő nők, a világ mintegy ötven államférfiának a felesége. Az elnökfeleségek, akiket az amerikai elnökné összetrombitált egy kis csevejre, egy kis társalgásra, találkozóra, hogy együttesen megvitassák a helyzet szigmaturáját, valami fontosat, és ezután üzenetet küldjenek az emberiségnek, miközben a férjek otthon magukrahagyatottan nézik őket a képernyőkön… Melyik államfő engedheti meg magának, hogy ne engedje elutazni asszonyát Amerikába, ha a világ első emberének a felesége küldött meghívót? Hát egyik sem…

 

A „női válogatott” keretében fellépő robotnak szimbolikus szerepe volt, amit ki is emeltek, hangsúlyoztak a kommentálók: a nők és a technológia a jövőben még inkább összefonódnak, ezután a robotok és a nők kézen fogva igyekeznek meghódítani s fényesebbé tenni a világot. Igen, a jövő titka a robotika, de úgy is mondhatjuk, hogy a robotika a jövő titka…

Bizonyára ez a női összejövetel történelmi jelentőségű volt, és ezért feljegyzik a huszonegyedik század eseményeinek a sorában. Talán a feminizmus jövőjét illetően is mérföldkőnek számít majd ez az attrakció, ez a dísz-kurzus, miután eloszlanak a bombázások okozta füstök, fekete fellegek a fejünk fölül. Amit sajnos női legyezőkkel nem lehet elhessegetni, csak férfias békeharccal, de azért senki sem vonhatja kétségbe a nőknek a politikában betöltött szolid szerepét sem. Sőt! („Pláne Kati hová mész? Sőt, megyek a piacra!”) Bizonyára sokan morfondíroztak a képernyő előtt, hogy ezeket a világraszóló nőket nem érdemlik meg azok a férjek, akik otthon egy újabb világrend létrehozásának érdekében éjt nappá tesznek, és fordítva…

De visszatérve a robotra: tényleg felidegesített engem, ahogy jött, ahogy megérkezett, és ahogyan beszédbe fogott. A tenyerem viszketni kezdett, és félhangosan így szóltam: „Ez a robot kéri a pufot!”

Egyébként az első asszony közelében egy idősebb hölgy somolygott, mégpedig a francia elnök neje. Nem irigylem én Macront sem! Nem csupán azért, mert állítólag a felesége időnként lekever neki egy-egy pufot, mivel a fiatalember néha kéri azt. Meg is kapja. Vagyis a puf jó időben jó helyen csattan… Minden tiszteletem, elismerésem ezé a nőé, mert legalább ő igyekszik ellensúlyozni a világban még előforduló, a nők ellen elkövetett sok-sok erőszakot… Veri-e uraságod a feleségét? – tette fel a kérdést hajdanán Heltai, amikor még úri gesztus volt időnként kékíteni a fehérnépet. Ma már ha egy feleség veri a férjét, az történelmi jóvátételnek számít. A francia államfő feleségére tisztelettel tekintek hát. Hanem a robot tényleg kéri a pufot…

(Eszembe jut, hogy valamikor Tusnád­fürdőre jártunk medvenézőbe. Estefelé jött az anyamedve a bocsokkal a turisták által előkészített elemózsiát elfogyasztani. Elnéztem, amint a medve módszeresen terelte 
maga előtt a bocsokat, és egy-egy nyaklevest adott azoknak… Akkoriban még Makarenkó elvei érvényesültek a nevelésben…

Gyermekkorunkban mi is  néha „beinkasszáltunk” otthon és az iskolában egy-egy nyaklevest. Attól lettünk nyakasabbak. Bizonyára ezért tartja még mindig szilajon a nyakunk a fejünket…) 

Eszembe jut, olvastam, hogy miután a varrógépet feltalálták, a varrodák munkásai fellázadtak, mert féltek, hogy a gép elveszi előlük a munkát. A gépromboló mozgalomnak persze nem nagyon volt esélye, hisz a gépesítés nem állt le, tovább fejlődött, s most már láthatjuk, hogy a robotok Kínában is felvonulnak és viselkednek a téren, és már láthattuk azt is, hogy az amerikai elnök felesége mellett is defilál egy reprezentatív robot, és beszédet tart…

Hátradőlve a karosszékben, elgondolom, hogy a robot előbb-utóbb megtalál engem is, vagyis én sem tudok kitérni az útjából… Elképzelem, hogy egyszer eljön az idő, hogy bekopog hozzám az ajtón, és így szól: „Beszédem van magával! A maga életének is szerves része a mesterséges intelligencián alapuló fejlesztések használata, és vegye tudomásul, hogy elmosódik idővel magának az agyában is a realitás és a virtuális valóság közötti határ!”

Bizonyára meglepődöm majd, zavarba jövök, hellyel kínálom, és gyorsan töltök neki egy fröccsöt. És eszembe jut az az eset, amikor egy embert megszólított egy papagáj, és az ember így szólt: „Bocsánat, nem tudtam, hogy az úr madár!”
Amikor felkeres engem a robot, és elkezdi mondani a mondókáját, bizonyára én is zavartan csak annyit mondok: „Bocsánat, nem tudtam, hogy az úr robot!” És lehet, a tenyerem viszketni kezd, de nem kenek le neki egy pufot. Mert meghallom a múltból érkező örök érvényű intelmet: „Meg kell érteni az idők szavát!” Csak annyit teszek, hogy a roboton megnyomok egy gombot: legalább beszéljen magyarul!

2026. április 1.