Újra rossz szájízzel látok hozzá Iránról írni, mert bár az onnan kiszivárgó információk nem biztosak és semmiképp sem pontosak, annyit tudni lehet, hogy több ezer halálos áldozat van, becslések szerint majdnem harmincezer a bebörtönzöttek száma, és ennek következtében az országban beállt a viszonylagos csend. Azaz a feszültség megmaradt, de már nem mernek tüntetni, és a nagyvárosokban motoros járőrök cirkálnak állandóan. Az ország vezetője is elismerte a sok halálos áldozatot, mi­közben Amerikát és Izraelt tette felelőssé a történtekért, mintha az ő biztatásukra vonultak volna az emberek az utcára, és cáfolta, hogy kivégzéseket terveznének. 

Teherán a már említett királyi palotán és az Imám mecseten kí­vül modern látnivalókat meg a Nemzeti Múzeumot tartogatta még számunkra. Ez utóbbit Teheráni Régészeti Múzeumként is szokás em­legetni, és 1937-ben alapította Reza sah, kifejezetten azzal a céllal, hogy összegyűjtsék itt Perzsia történel­mi emlékeit. A bejárata a Szászánida Birodalom palotájára hasonlít, ezért a színe is rózsaszín kevés szürkével. Benne 11 000 négyzetméteren több mint háromszázezer tárgy kapott helyet szép levegősen elrendezve. 
A főváros két modern nevezetessége közül a gyalogos Tabiát híd, mely 2014-ben készült el, és két nagy par­kot köt össze, nekem nem jelentett különösebb élményt. Fölsétáltunk rá, végigpillantottunk a 270 méter hosszú és 40 méter széles, három­szin­tes építményen, melynek földszintjén padok, középen maga a gyalogoshíd, fölül pedig kilátók he­lyezkednek el kávézókkal, éttermekkel, boltokkal. Leg­inkább a hozzá vezető út tetszett, ahol bronzszobrok meg érdekes, rézdrótból és festett fémlemezekből készült pannók díszítették a környéket, no meg a nagyon szép kilátás ragadott meg, mely a városra nyílik, mögötte a havas hegyekkel. 
A másik modern építménye, az Azadi (Szabadság) torony tetszett. A kívül fehér márvány emlékmű a kétezer-ötszáz éve fennálló Perzsia megünneplésére készült 1971-ben, az utolsó perzsa sah rendelte meg, és a szabadság és függetlenség szimbóluma lett. Ez egyben az ország nulladik kilo­méterpontja is. A hozzá vezető út díszes oszlopokon nyugvó fémrudakból ké­szült boltívek alatt vezet, középen végig kis medencék és virág­elrendezések van­nak, amik szökőkútba torkollnak, mindkét felén vékony, magas, rúdszerű világítótestekkel. Az elején egy szelfiző fiatalember szobra áll. Arrább három, aztán még egy karton hattyúváz, melyek testét virágok alkotják. Egy ha­talmas, szintén szelfiző, furkósbotra támaszkodó, Mikulás-szerű figura ül. Egy vázát ölelő, de a kalapját is vázának használó vicces büszt, benne hatalmas sárga napraforgókkal, egy szintén vi­rágokkal díszített helikopter és a többi sok színes kartonfigura talán a hely ridegségét vagy sterilitását igyekszik oldani. Az érdekes formájú építmény és a sokszor inkább gyerekes, mint játékos, az én ízlésemnek sokszor giccses fi­gurák ellentmondása el­gondolkoztató.