Az ember számontartja, hogy mikor született és mikor érettségizett. Mi, akik 1948-ban születtünk, most a hatvanéves érettségi találkozóra készülünk. Ha kivonunk hatvanat a jelenlegi 2026-ból, kijön nekünk az 1966…

Amikor ötvenéves voltam, kászoni kortársaimnak dedikált versemben azt írtam: „Ötven után már délután / hiába futsz a nyúl után”… Később, amikor már hetvenéves lettem, ismét dedikáltam egy verset a kortársaimnak, amiben azt írtam: „S mert megszülettünk hetven éve / íme az asztal megterítve”… Majd így folytattam: „megharmadoltak már az évek / öregek vagyunk holnap vének”…

Azt hiszem, már holnap van, vagyis megvénültünk. Azok, akik még élünk, azok, akik még találkozhatunk.

Az ember tudja, hogy az alma, ha megérik, leesik a fáról. De nem esik messze a fájától – tartja a közmondás. Olykor mégis megtörténik, hogy elgurul. A mi évjáratunkból kevesen gurultak el, mert annak útját állta a vasfüggöny is. Akik páran eltávoztak közülünk, nagy kockázatot vállaltak. Igen, egy-két kivétellel az osztályunk többsége itthon maradt, a szülőföldön…

Történelmi évben születtünk, hisz 1948-ban olyan dolgok estek meg, amelyek meghatározták, bekeretezték az életünket, a sorsunkat. Említett esztendő januárjában ismertették, hogy a román királyság megszűnt, és az ország népköztársaság lett. Felszólították az iskolaigazgatókat, hogy kötelességük az osztálytermeket Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Groza arcképeivel feldíszíteni. Jött a rendelkezés, hogy kötelező az orosz nyelv tanítása. Május végén a gyermekkórusok már énekelték, hogy „bátran előre, elvtársak, irgalmat nem ismerünk”. Osztályharcos idők jöttek, és jött az államosítás. Mi a kollektivizálás befejezésének évében, 1962-ben felvételiztünk a csíkszentmártoni líceumba, amely négy évvel korábban létesült. A négy év hamar eltelt, érettségiztünk, mindenki elhelyezkedett az életben, a társadalomban, s a tízéves érettségi találkozón már volt, amiről beszámolni. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy immár a hatvanévesnél tartunk, nagyszülőkként vagy dédszülőkként. A 60 bizony kerek szám, és ritka szám. Igaz, hallottam én már 65 éves érettségi találkozóról is, de az valóban kivételnek számított! Újságíróként tudósítást írtam arról. Éspedig az 1913-ban érettségizettekéről, amelyre 1978 nyarán került sor Csíkszeredában. Még élt és jelen volt a találkozón az osztályfőnökük is, az öreg Borcsa Gergely. A fiúk (mert fiúosztály volt) többnyire a határon túlról érkeztek. Ők szétgurultak a Monarchia idején! Igen, ők még a tizenkilencedik században születtek, és jóval túl voltak már a 80. életévükön. Emlékszem, az emléklapjukon ez állt: „Hullatja levelét az idő vén fája.” Igen, ezt már mi is elmondhatjuk. Közhely, régi mondás, de még mindig igaz, aktuális.

Tanáraink közül már kevesen élnek. A mi soraink is gyérülgettek az eltelt évek során. Hirtelen eszembe jut, hogy hárman voltunk ugyanazon a néven az osztályban (megkülönböztető betűk voltak a B, M és L), s hármunk közül csak én élek… „Bé” Imrének ott voltam a temetésén, és őrzök tőle egy könyvet, amit ő írt. Öcsinek, „M” Imrének nem lehettem ott a temetésén Svédországban, de őrzök tőle néhány levelet, amiket a katonasághoz küldött nekem, 1967-ben.

Ha belegondolunk, életünk nagyobbik részét a huszadik század számlájára írhatjuk. Ötvenkét évünk telt el benne, s a huszonegyedik században is már egy negyedszázadot magunk mögött hagytunk. Két évszázadban történelmi vál­tozások tanúi lehettünk, s pillanatnyilag is egy új világrend tektonikus mozgásait, rángatózását érezzük a bőrünkön. Tapasztalataink alapján akár bölcsek is lehetnénk, de azt hiszem, a jövőnek már nemigen lesz szüksége a mi okoskodásunkra…

Hanem remélem, hogy mindnyájan majd bebocsátást nyerünk a mennyországba, ahol a bejáratnál egy angyalka megkérdezi: Van-e applikáció? Lehet, átmenetileg a tisztítótűzbe irányít minket, ahonnan aztán megtisztulva léphetünk be a mennybe, ahol teljes lesz már a létszám. Ott aztán szervezhetünk érettségi találkozókat is. Miért ne ? Nem lesz annak ott semmi akadálya…

Egyelőre örüljünk, hogy akik életben vagyunk, most itt lent még megünnepelhetjük a 60-ast. A 65-öst vajon megérjük-e? Jó kérdés. A jövő titka. Maradjunk a reménnyel…

Érettségünk alkonyán vagyunk, de még fent a fán. Még nem estünk le. Még tartanak, kötnek valami vékony szálak, valami vékony rostok…

Hatvan évvel ezelőtt tizennyolc évesek voltunk, s azt hittük, hogy érettségünket igazolni fogja majd az érettségi vizsga… Lehet, hatvan éve még mindig érésben vagyunk…

Hanem ünnepelni, emlékezni, mindig és most is csak vidáman érdemes…
 

Ferencz Imre
Nagy Laji dombja

A város felett
ifjúkoromban még
üres volt Nagy Laji dombja
gizgazzal benőtt lövészárkok
idétlenkedtek rajta

később
oda épült a nagy kórház
amiben az évek során 
megfordultam néhányszor én is
apámat ott műtötték sérvvel
anyámat pedig szívinfarktussal
hozta be a mentő

régi jó viszonyt ápolok
a Nagy Laji dombjával
én aki megértem már hogy
utcák terek épületek
neve változott időnként
de az a domb ott fent 
továbbra is Nagy Laji maradt
mindenki így hívja holott
nincs névtábla kirakva

nem tudom ki volt Nagy Laji
talán valamikor övé volt a domb
sok Nagy Laji élt már errefelé
lehet mindannyiukról van elnevezve
a domb ezért aztán
senkinek sem jut eszébe hogy
más nevet kéne adni neki

marad
talán az idők végezetéig
a domb neve Nagy Laji
talán így fogják nevezni majd
a jövő emberei is akikről
már nem lesz elnevezve
sehol soha semmi 

a kórház a Nagy Laji dombján
persze állandóan fejlődik bővül
helikopter száll fel száll le olykor
majd drónt küldenek el donorért
és emberek szerveit cserélik ki
és a sajtó megírja hogy itt lám
iramosan fejlődik
az orvostudomány

lehet egyszer odavisz
engem is a kényszer
ebbe a méltán korszerűnek
nevezett kórházba
ahol gondolom s remélem 
tetőtől talpig ingyen
kicserél engem az Isten

s nem indul értem már
drón donorért sehová – 

2026. június 2.