– Emlékszik arra a pillanatra, amikor először ült le a zongorához?

– Két emlék jut eszembe: az első, amikor négy-öt éves koromban Székelykeresztúron elmentem az első zongoraórára Simó Margit tanárnőhöz, és megkérdezte, hogy hol van a zongora. Egy lecsukott pianínó volt a lakásában, de én nem találtam meg. A tanárnő felnyitotta: itt van. Ekkor találkoztam először a hangszerrel. Egy másik kedves emlékem, amikor édesapámmal egy kis elektromos játék hangszeren ütögettünk népdalhangokat és dallamokat.

– Otthon, Székelykeresztúron, később Marosvásárhelyen tanult. Meséljen a kezdetekről!

– Ezek csodás emlékek, nagyon hiányzik nekem Erdély, amikor tudok, igyekszem hazamenni. Mint említettem, Székelykeresztúron Simó Margit tanárnőnél tanultam, és igazából ezekben az években szerettem meg a zenét és a zenélést. Játékosan, csupa örömmel és szeretettel tanított engem, akkor még fül után, mert a kottaolvasás nem ment. Aztán később elköltöztünk Marosvásárhelyre, ahol Lakó Judit tanárnőhöz kerültem, akkor kezdtem komolyabban venni a szakmát – ekkor már tudatosult bennem, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó legyen. 

– Október 24–31. között rendezték a Lalla Meryem Nemzetközi Zongoraversenyt (Her Royal Highness Lalla Meryem International Piano Competition) a marokkói Rabatban, a Marokkói Királyi Akadémián. A háromfordulós verseny online előválogatóját követően 27 zongorista kapott meghívást a legmagasabb, „Virtuoses” kategóriá­ba, közülük tízen jutottak a döntőbe, ahol első helyezést nyert. Ez nagy eredmény, hogy érez ezzel kapcsolatban?

– A marokkói verseny előtt nem sokkal volt a debütálásom a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nagytermében. Az esemény után két nappal mentem Marokkóba. Nyilván mindent megtettem, hogy felkészüljek a versenyre, de nem izgultam miatta annyira, mint a debütkoncertem miatt, így feszültség és stressz nélkül tudtam a zenére koncentrálni. Azt gondolom, hogy ez nagyban hozzájárult az eredményhez, bár egy adott pillanatban úgy éreztem, kiesem.

– Mit jelent önnek a siker? Visszajelzés vagy inkább felelősség?

– Szerintem mindkettő. Egy-egy verseny során előfordul, hogy a gondolataim akörül forognak, hogy nem voltam jó – ilyenkor egy díj, egy nyeremény a legjobb visszajelzés. Viszont egy díj után, amikor legközelebb a színpadra állok, érzek egyfajta felelősséget, egy nyomást arra vonatkozóan, hogy az előző díj megelőlegezte a bizalmat, hogy ismét jól kell teljesíteni!

– Sok fiatal művész küzd azzal, hogy megőrizze az önazonosságát a versenyek és elvárások kereszttüzében. Ön hogyan találja meg a saját hangját, útját?

– Igyekszem mindig önmagamat adni, pillanatokat szeretnék teremteni. Amikor valaki eljön egy koncertemre, és, mondjuk, nincs a végén teljesen megelégedve, de volt egy olyan pillanat, amikor mosolyt, esetleg könnycseppet csaltam az arcára, nekem ennyi elég. A pillanatok teremtése a legfontosabb nekem. Nem akarok megfelelni az elvárásoknak, mások elképzeléseinek, mindig csak saját magamhoz mérem önmagam. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a zene önmagában sokat segít ebben, szerintem egy ilyen szakmában nincs helye az egónak. 

– A zenélés mellett hogyan tudja megélni a fiatalságát, a mindennapokat? Van egyensúly a két világ között?

– Azt gondolom, hogy igen, van, de sokszor nagyon nehéz kiegyensúlyozni a kettőt. Én igyekszem időszakokra bontani az életem: van, amikor csak a szakmára koncentrálok, olyankor nem tudok semmi mással foglalkozni, csak azzal, hogy hogyan lehetek még jobb; máskor kénytelen vagyok pihenni, főként, amikor lejár egy nagyon nehéz szakmai időszak, mint amilyen most volt a verseny után. Számomra a legjobb kikapcsolódás az, ha a barátnőmmel, a barátaimmal lehetek, velük tölthetek minőségi időt. Imádok kávézni, szeretek koncertek után kikapcsolódni, szeretem a filmeket, sorozatokat, és nagyon szeretek sétálni. Emellett persze a zenehallgatás mindig feltölt, nemrég beszereztem egy lemezjátszót, és gyűjtöm a lemezeket.

– Van valamilyen rituáléja vagy szokása fellépések előtt, ami segít megnyugodni, fókuszálni?

– Szeretek jót enni aznap, főként az olasz konyhából, ez talán nevezhető rituálénak. Végzek légzőgyakorlatokat is, de ez nem egy jól bevált szokás. Ha koncert előtt van lehetőségem teljes sötétségben lefeküdni és elképzelni azt, hogy mi fog történni, átvenni fejben a darabokat, az rengeteget segít, megnyugtat.

– A későbbiekben is zongoristaként látja magát?

– Zenélni szeretnék. Ha ez sikerül és tudom csinálni, akkor meg leszek elégedve. Ha a zene az életem része marad, akkor igazán kiteljesülök.

[https://www.hargitanepe.ro/hirek/hargita-megye/szaniszlo-attila-erdelyi-szarmazasu-magyar-zongoramuvesz-nyerte-el-a-virtuozok-nagydijat-marokkoban]